Azon az éjszakán a kunyhó közelében maradt. Utolsó pénzérméiből száraz kenyeret vett egy idős asszonytól, aki a templom mellett árult élelmiszert, és megosztotta Nayával. A nő észrevette, hogy nyugtalan.

– Úgy tűnik, nem lepődik meg azon a bélyegen.

Dániel mély lélegzetet vett.

– Mert ismerem őt.

Még nem árulta el a teljes igazságot. Csak annyit mondott, hogy a Mendoza-ranchon dolgozott, és gyanítja, hogy valaki rosszat forral. Naya nem faggatta.

Másnap reggel, miközben együtt javítgatták a tető egy részét, négy férfi érkezett karókkal, kötéllel és papírokkal. Élük egy városi jegyző vezetett. Kijelentette, hogy a földdarabot, ahol a kunyhó állt, eladták egy durangói szarvasmarha-tenyésztő társaságnak.

– Napnyugtáig van időd elindulni – mondta Nayának.

„Ki írta alá az adásvételt?” – kérdezte Daniel.

Az írnok habozott.

—Don Daniel Mendoza.

Daniel majdnem elmosolyodott az irónián.

Naya előhúzott egy régi nyugtát egy faládából. Évekkel ezelőtt a föld előző tulajdonosa megengedte neki, hogy használja azt a kis parcellát cserébe a lovak gondozásáért. Nem volt tulajdoni lap, de bizonyította, hogy nem erőszakkal került oda.

Az írnok látni sem akarta.

– Ez értéktelen.

Az egyik férfi belökte a kunyhó ajtaját, és elkezdte kipakolni a holmiját. Daniel elé lépett.

– Senki ne nyúljon semmihez, amíg ezt nem tisztázzák.

„És ki maga?” – kérdezte a brigádvezető.

– Valaki, aki tudja, hogyan kell felismerni a hamisított aláírást.

A kifejezés megváltoztatta a hangulatot. Az írnok elsápadt, és sietve távozott, mondván, hogy tekintéllyel tér vissza.

Délután Daniel úgy döntött, elmondja Nayának az igazat. Elmagyarázta, hogy ő nem egy tönkrement mezőgazdasági munkás, hanem annak a ranchnak a tulajdonosa, akinek a pecsétje szerepelt a szerződésen. Haragra, bizalmatlanságra vagy szégyenre számított. A nő hosszú pillanatig hallgatott.

– Szóval mindez egy próbatétel volt.

– Először is, igen.

-Én is?

Dániel azonnal tagadta.

– Nem. Te voltál az egyetlen igazi dolog, akit találtam.

Naya elnézett.

– A hatalmon lévők gyakran mondják, hogy próbára tesznek másokat. Néha csak olyan életekkel játszanak, amelyek semmibe sem kerülnek nekik.

A megfigyelés meghatotta. Daniel megértette, hogy a kísérlete, még ha nem is állt szándékában ártani, egy olyan kiváltságból fakadt, ami Nayának soha nem volt meg. Felvehetett régi ruhákat, majd visszatérhetett egy biztonságos házba. Nem tudta lerázni magáról a mások által a származására vetített megvetést.

– Igazad van – ismerte el. – Hamarabb kellett volna szólnom.

Naya nem bocsátotta meg neki azonnal, de nem is rúgta ki. Azt mondta neki, hogy ha tényleg be akarja bizonyítani, hogy ki ő, akkor nem elég inget váltani.

Mielőtt elváltak volna útjaik, Daniel az ajtó előtt hagyta az ételt, amit hozott. Naya elosztotta, és a felét visszaadta neki.

– Nem akarok neked semmivel tartozni.

– Ez nem adósság.

– Akkor se használd fel arra, hogy jobban érezd magad a bőrödben.

Dániel vita nélkül elfogadta a kérés felét. Ez ráébresztette, hogy a köztük lévő bizalmat nem lehet élelemmel, menedékkel vagy ígéretekkel megvásárolni. Igazsággal kell majd újjáépítenie.

Daniel aznap este visszatért a farmra, és egy mellékajtón lépett be. Az irodáját feldúlva találta. Hiányoztak a szerződések másolatai, két könyvelési könyv és a régi pecsét. Az egyik fiókban egy Juliánnak címzett levél volt. Egy durangói vevő írta alá, és jutalékot ígért az 1200 hektár átruházása után.

Mielőtt eltehettem volna a levelet, Esteban megjelent az ajtóban, vállán egy puskával, nem célozva vele, de világossá téve, hogy tudja, mi történik.

– Szóval már tudod.

Dániel lassan megfordult.

– Az én nevemben adtál el földet.

– A családnak pénzre volt szüksége. Folyton adakozni kell, segíteni a mezőgazdasági munkásoknak, elengedni az adósságokat. Valakinek gondolnia kellett a család vagyonára.

– Az ingatlan az enyém.

– Családtag – felelte Esteban. – És ha holnap azt mondod, hogy azok az aláírások hamisítottak, Julián és én azt fogjuk mondani, hogy te engedélyezted az egészet, és most megbánod.

Dániel megszorította a levelet.

– Nayát is megpróbálták kirúgni emiatt?

Esteban szárazon felnevetett.

„Az a nő egy kellemetlenség. Senki a városban nem fog hinni egy apacs nőnek, aki ellenünk beszél.”

Dánielt hányinger fogta el.

Aztán zajt hallott az ablakon túlról. Kint, a holdfényben meglátta Nayát a falnál. Követte, mert gyanította, hogy veszélyben van. De nem volt egyedül: mögötte jött a vidéki rendőrség vezetője két férfival.

Esteban kinézett az ablakon és elmosolyodott.

–Tökéletes. Éppen időben érkeztek, hogy letartóztassák a tolvajt.

És Nayára mutatott.
3. RÉSZ
A vidéki rendőrség vezetője belépett az irodába, keze revolvertokja közelében. Salcedo parancsnok volt az, egy férfi, aki hozzászokott, hogy a régió befolyásos családjaitól fogadjon el utasításokat. Mögötte két ügynök lefogta Nayát, mielőtt a nő elmagyarázhatta volna, miért van ott.

– Az ablaknál találtuk – mondta az egyikük. – Don Esteban azt állítja, hogy iratokat akart ellopni.

– Ez hazugság – felelte Dániel.

Salcedo tetőtől talpig végigmérte. Daniel még mindig az elmúlt napokban viselt, elnyűtt ruhákat viselte.

– És ki maga, hogy ellentmondjon Mendozának?

Esteban elmosolyodott. Pontosan ezt akarta kideríteni Daniel: mennyit ér a szava, amikor nem látszik gazdagnak.

Dániel levette a kalapját.

—Daniel Mendoza.

A csend azonnal beállt.

Salcedo néhányszor pislogott.