Szegénynek tettette magát, és mindenki elfordult tőle – egyedül a kitaszított apacs nő mondta neki: „Tudom, milyen érzés.”

—Nincs bromee.

Daniel kinyitott egy polc mögött elrejtett szekrényt, és kivett belőle egy vasdobozt. Bent eredeti okiratok, banki levelezés és egy második közjegyzői pecsét volt, amelynek használatára csak ő volt jogosult. Aztán megmutatta a hüvelykujja tövében lévő sebhelyet, és elmagyarázta, hogy ez több ingatlan-nyilvántartásban is megkülönböztető jegyként szerepel. Salcedo abbahagyta a mosolygást.

—Liberenla.

A tisztek elengedték Nayát.

Esteban előrelépett.

–Ez egy műsor. Az unokaöcsém engedélyezte az értékesítést.

Daniel letette a durangói vevő levelét az asztalra.

– Akkor magyarázd el a parancsnoknak, miért ajánlanak Juliánnak magánmegbízást 1200 hektár eladásáért a jelenlétem nélkül.

Esteban elsápadt, de gyorsan reagált.

– Egy levél semmit sem bizonyít.

– Ezért van belőlük több is.

Naya előhúzott egy kis jegyzetfüzetet a kendője alól. Két nappal korábban több megégett lapot talált a kunyhó közelében. Akkor még nem értette a jelentésüket, de megtartotta azokat, amelyek még olvashatók voltak. A méretek és a vevők nevének részleges másolatai voltak. Az egyiken Daniel hamisított aláírása volt. Egy másikon egy cetli volt a dátummal és Julian monogramjával.

„Azért tartottam meg ezt, mert láttam, hogy férfiak papírokat égetnek a patak mellett” – magyarázta. „Gondoltam, fontos lehet.”

Salcedo egyre komolyabb arckifejezéssel olvasta a töredékeket.

Másnap reggel Daniel a szokásos ruhájában érkezett a városba: sötét bőr csizmában, tiszta ingben, lovaglókabátban és a mindenki által ismert fekete kalapban. Lucerón, a legjobb lován lovagolt. Mellette Naya ült egy gesztenyebarna kancán a tanyáról, nem mögötte vagy rejtve, hanem mellette.

A főutca átalakulása szinte nevetséges volt. Don Laureano kirohant a boltból.

– Don Daniel! De jó látni téged. Azt hittük, utazol.

A kantinban lévő férfiak felemelték a kezüket, hogy üdvözöljék. Még azok közül is, akik eddig a csizmáit gúnyolták, az egyik megpróbálta megölelni.

Dániel mindenki előtt leszállt a lováról.

– Három nappal ezelőtt láttak engem.

A mosolyok kezdtek eltűnni.

–Én voltam az az ember, akinek nem voltak hajlandók ételt eladni. Aki nem érdemelte meg, hogy veled üljön. Akinek úgy tűnt, semmije sincs.

Senki sem válaszolt.

Don Laureano nagyot nyelt.

– Ha tudtuk volna, hogy te vagy az…

– Ez a probléma – vágott közbe Daniel. – Nem kellene tudniuk, hogy ki vagyok, ahhoz, hogy méltósággal bánjanak velem.

Aztán Nayára mutatott.

– És nekik sem kellene mellettem állniuk ahhoz, hogy tiszteljék őt.

Mormogás futott végig az utcán. Néhányan lesütötték a tekintetüket. Mások feszengve néztek, nem a megbánástól, hanem mert valaki végre kimondta azt, amit mindenki inkább rutinnak álcázott.

Abban a pillanatban Salcedo és két ügynök megérkezett. Juliánt megbilincselték. A kora reggeli órákban pénzzel és szerződések másolataival próbált elmenekülni Santa Rosalía de Camargo felé. Egy rendőrőrsön találták meg egy földügynök kíséretében. Poggyászában Daniel régi pecsétjét hordozta.

Estebant is letartóztatták. A városi jegyző, attól tartva, hogy egyedül őt terheli a felelősség, átadta a főkönyvet, amelybe a jogellenes kifizetéseket jegyezte fel. Ezzel a bizonyítékkal az eladásokat érvénytelenítették, és hamisítás, csalás és sikkasztás miatt eljárást indítottak ellene.

De a kár ezzel nem ért véget.

Daniel felfedezte, hogy az elcserélt földek között olyan kis telkek is voltak, amelyeket évek óta szegény családok, özvegyek és olyan munkások használtak, akik soha nem kaptak hivatalos tulajdoni lapokat. Esteban és Julián azt tervezték, hogy kilakoltatják őket, kihasználva azt a tényt, hogy sokan írástudatlanok voltak, és nem engedhették meg maguknak az ügyvédeket.

Daniel összegyűjtötte az embereket a tanya udvarán.

„Nem fogom úgy tenni, mintha minden megoldódott volna csak azért, mert két embert letartóztattak” – mondta. „A vezetéknevemmel ajtókat nyitottam meg előttük. A hallgatásom is segített.”

Egy Mateo nevű öreg farmmunkás felemelte a kezét.

– De te nem tudtad.

– A nemtudás nem mindig elegendő mentség, ha az embernek megvan a hatalma megkérdezni.

A következő hetekben Daniel felbérelt egy chihuahuai ügyvédet, hogy vizsgálja felül az egyes szerződéseket. Azok a családok, akik évtizedek óta művelték a földet, jogi földhasználati megállapodásokat kaptak, és több esetben kisebb parcellákra vonatkozó tulajdonjogot is. Naya kunyhóját kizárták az eladásból, és Daniel valami biztonságosabbat ajánlott neki: egy szerény házat a tanyán, saját udvarral és lovakkal való gondozásra alkalmas hellyel.

Naya hallgatta, de nem válaszolt azonnal.

– Nem akarom, hogy ott rejtegess, hogy az emberek ne érezzék magukat kellemetlenül miattam.

– Nem akarlak elrejteni – felelte Daniel. – Azt akarom, hogy legyen egy helyed, ahová senki sem kergethet el. És ha egy nap úgy döntesz, hogy elmész, legyen az azért, mert te döntöttél így.

Ez a különbség számított.

Naya egy feltétellel egyezett bele: a saját fizetéséért fog dolgozni, és nem lesz örökös jótékonysági vendég. Daniel beleegyezett. Azzal kezdte, hogy ideges kancákon és sérült lovakon segített, amit rendkívüli türelemmel tett. Emellett egyszerű gyógymódokat is készített, amelyeket az anyjától tanult, mindig világossá téve, hogy mit tud kezelni, és mihez van szükség orvosra.

Néhány alkalmazott először gyanakodott. Az egyik még az utasításokat sem fogadta el tőle. Daniel már majdnem kirúgta, de Naya előbb kért szót.

„Nincs szükségem arra, hogy minden alkalommal megvédj, amikor valaki csúnyán néz rám” – mondta neki. „Ne hagyd, hogy ez a pillantás meghatározza a fizetésemet, a biztonságomat vagy a jogomat, hogy itt legyek.”