1. RÉSZ
Matilde Rivasnak kevesebb mint két perce volt megakadályozni, hogy hét gyermekét zsákként osszák szét mások házai között. A Santa Rosalía del Llano tér kegyetlen napja alatt az önkormányzati adósságbehajtó a lefoglalási aktát tartotta, miközben egy hivatalnok hét külön lapot tett az asztalra.

– Ha senki sem fizeti a 400 pesót az utolsó behívásig, az idősebbek más munkaadókhoz kerülnek, a fiatalabbak pedig gyámság alatt maradnak.

Matilde szorosan magához ölelte a kétéves Anitát. A tizennégy éves Rosa az ajkába harapott, hogy ne sírjon. A tizenkét éves Pedro úgy állt testvérei, Lucía, Miguel, Beatriz és Manuel előtt, mintha karcsú alakja megállíthatná az egész várost.

A férje hónapokkal korábban meghalt egy mezőgazdasági balesetet követő fertőzésben. Aztán jött a gyenge termés, a kamatfizetések, és elvesztették a földjüket. Matilde még az esküvői fülbevalóit is eladta. Csak a gyermekei maradtak neki.

„Ki a felelős ezért az adósságért?” – kiáltotta a behajtó.

Senki sem tett előrelépést.

– Túl sok a száj – motyogta egy férfi az ajtóban.

„Az az özvegyasszony nem ér 400 pesót, még akkor sem, ha éjjel-nappal dolgozik” – gúnyolódott egy másik.

Pedro dühösen lépett egyet, de Matilde megragadta a vállát.

– Ne add meg nekik azt az elégtételt, hogy lássák, ahogy a szavaik miatt veszekszel.

A behajtó felemelte a kalapácsot.

— Délután 1 órakor.

Rosa meglátta a nevét az egyik levélen, és összerezzent.

– Anya, már eldöntötték, hová küldenek.

Matilde válaszolni akart, de nem kapott levegőt.

– 2-kor.

Paták kopogtak a macskakövön. Egy magas férfi bukkant fel sötét gesztenyebarna lovon. Széles karimájú kalapot, munkásinget viselt, és egy vékony sebhely volt a halántéka közelében. A téren mindenki felismerte: Don Eusebio Carranza, a La Esperanza ranch tulajdonosa, egy távoli háború veteránja és hosszú évek óta özvegyember.

– Fizetek 400 pesót.

A nevetés abbamaradt.

A bankjegybeszedő pislogott.

– Mind a 400?

– Az egész család. És ha a hölgy beleegyezik, ő és a gyerekei velem jönnek. Mind a nyolcan.

Most aztán tényleg kitört a nevetés.

– Carranza, kétszer annyit fogsz költeni tortillára!

—400 peso egy özvegyasszonynak és 7 gyereknek!

Eusebio leszállt a lováról, az érméket és bankjegyeket az asztalon hagyta, és olyan nyugalommal nézett mindenkire, ami még a leggúnyolódóbbakat is elhallgattatta.

– A pénz az enyém. A döntés is az enyém.

A gyűjtő aláírta a nyugtát.

– Rivas asszony, a tartozás rendezve. Senki sem választhatja el a gyermekeit emiatt az eset miatt.

Matilde megkönnyebbülést érzett, de félelmet is. Senki sem adott át ekkora összeget anélkül, hogy ne várt volna cserébe valamit.

– Mielőtt elmennék – mondta –, szeretném tudni, mit akarsz a gyerekeimtől.

Eusebio először Pedróra nézett, majd Rosára, végül a kicsikre.

– Hogy tisztelik a házat. Hogy koruknak megfelelően segítenek. Semmi több.

– És mi lesz velem?

– Hogy nem hazudik, hogy gondoskodik a rábízott dolgokról, és hogy nem hagyja abba a munkát félúton.

– Elválaszt minket egymástól, ha valamelyikünk kudarcot vall?

Eusebio most először ráncolta a homlokát.

– Pontosan azért fizettem, hogy ne váljanak szét. Nem szándékozom magam megtenni.

Matilde egyetértett.

Négy órán át tartott az út La Esperanzába. Félúton Manuel bevallotta, hogy éhes. Eusebio megállította a lovat, kinyitott egy zsákot a szekérről, és tortillákat, friss sajtot és piloncillót vett ki belőle.

Péter bizalmatlanul fogadta a részét.

– Majd munkával megfizetjük.

– Remélem is – felelte Eusebio. – De előbb egyél. A büszkeség nem tölti be a gyomrodat.

Ahogy leszállt az est, egy hatalmas, csendes és elhanyagolt haciendába érkeztek. A konyhában hideg volt a sütőlap. A függönyök porosak voltak, az udvar pedig úgy nézett ki, mintha évek óta elhagyatott lenne.

Eusebio két szobát mutatott nekik ágyakkal és tiszta takarókkal.

– Holnap kezdünk. Itt senki sem él hozzájárulás nélkül.

Matilde felemelte az állát.

– A gyerekeim tudnak dolgozni.

– Az idősebbek segíteni fognak. A fiatalabbak tojást, gyógynövényeket vagy más könnyű dolgokat gyűjtenek. Nem fogom a gerincüket eltörni egy olyan adósságért, ami soha nem is az övék volt.

Azon az estén, miközben a szőnyegeket rendezgették, Lucía suttogta:

– Anya, az a férfi vett meg minket?

– Nem. Kifizette az adósságát.

Róza az ajtóra nézett.

– És mi van, ha később más módon akarja vádolni?

Matilde lefagyott.

Mielőtt válaszolhatott volna, valaki háromszor kopogott a folyosóról. Amikor kinyitotta az ajtót, Eusebio egy régi kulcsot talált a kezében.

– Van valami, amit meg kell nézned, mielőtt lefekszel.

A nyolc férfi követte őt a ház hátsó részében lévő zárt ajtóhoz. Eusebio bedugta a kulcsot, de mielőtt elfordította volna, megszólalt:

– Ami itt van, az megmagyarázza, miért nem lakott velem senki ezen a birtokon.

Ha abban a pillanatban te is gyanakodnál, írd meg kommentben, mit tennél, oszd meg a történetet, és keresd a 2. részt a kommentekben.

2. RÉSZ
Az ajtó nyögéssel nyílt ki. Bent egy időben megdermedt szoba fogadott: egy lepedővel letakart fehér ruha, egy kis bölcső, fajátékok és egy mosolygós nő portréja két gyermekkel. Az asztalon egy rózsákkal faragott láda pihent.

Matilde Eusebióra nézett.

– A családod?

Bólintott.