– A feleségem, Elena, és a gyerekeink. Egy járvány idején haltak meg, amíg katonai szolgálatot teljesítettem. Mire visszatértem, már eltemették őket. Bezártam ezt a szobát, mert nem bírtam bemenni, de kiüríteni sem tudtam.

Rosa lesütötte a tekintetét. Pedro már nem úgy nézett rá, mintha ellenség lenne.

– Akkor miért hozott ide minket? – kérdezte Matilde.

„Mert amikor megláttam a hét nevüket külön-külön írva azon az asztalon, megértettem valamit. Túl későn érkeztem ahhoz, hogy megmentsem a családomat. Nem akartam tétlenül nézni, ahogy egy újabb család eltűnik.”

Nem szólt többet.

Másnap reggel Matilde pirkadat előtt meggyújtotta a palacsintasütőt. Frissen sült tortillák illata terjengett a folyosókon, amelyek évekig csak állott fa illatát árasztották. Eusebio megjelent, akit vonzott az illat.

– Nem kértem meg, hogy főzzön nekem.

– Egy olyan ház, ahol 8 ember ébren van, és a palacsintatészta kihűlt, felesleges szomorúság.

Eusebio vitázás nélkül elfogadta a babos tányérját.

A hetek megváltoztatták La Esperanzát. Pedro és Miguel megtanultak kerítéseket javítani és szarvasmarhákat terelik. Rosa gondoskodott Anitáról, és régi főkönyvi lapok segítségével tanította a kicsiket betűkre. Lucía és Beatriz gyógynövényeket és tojásokat gyűjtöttek. Manuel egy Moro nevű öreg kutyát követett, aki évekig egyedül aludt a veranda alatt, és most hagyta, hogy megöleljék.

Matilde megfoltozta a függönyöket, rendbe tette a kamrát, és megtisztított egy száraz rózsabokrot a terasz mellett.

– Elena ültette azokat a rózsákat – mondta Eusebio egy délután. – Fehérek voltak.

– Akkor még nem haltak meg – felelte a nő.

Minden reggel egy vödör víz jelent meg a rózsabokor mellett. Eusebio minden reggel talált egy meleg tortillát, amit félretettek neki. Egyikük sem említette a cserét.

A szélcsendet egy vihar vetett véget, amely heves széllel söpört le a hegyekből. A mennydörgés megijesztette a szarvasmarhákat, és egy bika betörte az istálló ajtaját. Eusebio megpróbálta megállítani, de egy gerenda leesett és beszorította a lábát.

Matilde mindent látott a konyhából.

– Rosa, maradj a kicsikkel. Pedro, velem.

Az esőben futott. A bika Eusebiotól néhány méterre horkant. Matilde letépett egy takarót a kerítésről, villával egy fémlemezre csapott, és a kendőt az oldalsó kapu felé dobta.

– Pedro, nyisd ki a hátsó karámot!

Az állat a zaj felé fordult. Aztán elfordította a fejét és Matilde-ra rontott. A lánynak sikerült egy oszlop mögé bújnia; egy kürt széttépte az ingujját.

-Anya!

– Nyisd ki az ajtót!

Matilde ismét a lepedőre csapott. A bika követte a lepedő mozgását, és kiment a külső karámba. Pedro becsukta a kaput.

Együtt annyira felemelték a gerendát, hogy kiszabadítsák Eusebiot.

Azon az éjszakán Matilde bekötözte a lábát, miközben próbálta csillapítani a fájdalmát.

– Láttam már katonákat visszavonulni a legkisebb veszély esetén is.

– Talán nem hét gyerek nézte őket az ablakból.

Eusebio alig mosolygott.

– Miért jött vissza hozzám?

– Mert a gyerekeim már kezdtek megbízni benned.

A mosoly eltűnt.

– Évek óta senki sem bízik bennem.

– Akkor ne adj nekik okot a megbánásra.

Eusebio lábadozása alatt Matilde koordinálta a mezőgazdasági munkásokat és az ültetést. Tekintélye nem a kiabálásból, hanem abból fakadt, hogy tudta, mit kell tenni, és elsőként meg is tette.

Ez feldühítette Don Faustino Ledesmát, a szomszédos hacienda tulajdonosát, aki évek óta próbálta megvásárolni La Esperanzát az értékénél olcsóbban. Elkezdte terjeszteni a városban a pletykákat, hogy Matilde elcsábította Eusebiót, hogy elvegye a földjét.

Egyik reggel három lóháton ülő férfival érkezett. Kettőjük nyergében hüvelyes puska lógott.

– Carranzával jöttem beszélni, nem a 400 pesóval rendelkező nővel.

Matilde Pedro és Rosa kíséretében kiment a kapuhoz.

– Don Eusebio pihen. Mondd el, mire van szükséged.

Faustino hangosan felnevetett.

– Vásárold meg ezeket a földeket, mielőtt befejezed a kiürítésüket.

A bejárati ajtó kinyílt. Eusebio megjelent egy mesquite sétapálcával, amit Pedro faragott neki.

– A családom nem ürít ki semmit.

Faustino Matildára mutatott.

– Család? Fizettél érte 400 pesót.

Pedro előrelépett, de Matilde útját állta.

– Nem, fiam. Vannak emberek, akiket le lehet győzni anélkül, hogy hasonlítanánk rájuk.

Eusebio a földbe szúrta a botot.

–Kifizettem egy adósságot. Amit Matilde tett ezért a házért, azt nem tudnám visszafizetni az egész birtok eladásával.

Faustino elvesztette a mosolyát.

– Élvezd ki, amíg lehet. Majd ha rossz lesz a termés, meglátjuk, meddig bírja az az összetákolt család.

Elment, port hagyva maga után.

Három héttel később délben megszólalt a templom harangja. Egy sápadtan vágtatott be a mezőgazdasági munkás.

– Don Eusebio! Sáskaraj közeledik északról! Már két földdarabot megevett a völgyben.

Mindannyian a horizontot nézték. Az ég kezdett sötétedni.

Eusebio megparancsolta a munkásoknak, hogy gyülekezzenek, de Matilde megragadta a karját.

– Ha terv nélkül indulnak útnak, mindent elveszítünk.

– Tudod, hogyan kell megállítani őket?

Matilde a szelet figyelte, eszébe jutott egy reggel gyermekkorából, és így válaszolt:

– Igen. De ettől a pillanattól kezdve mindenkinek engedelmeskednie kell nekem.

3. RÉSZ
Matilde nem várt engedélyre.

– Pedro, gyűjtsd össze a munkásokat. Rosa, keress edényeket, csengőket és minden olyan lemezt, ami zajt tud csapni. Miguel és Beatriz, gyűjtsetek össze száraz ágakat és trágyát. Manuel, vigyetek vödrökben vizet minden tűzhöz. Senki ne gyújtson meg semmit anélkül, hogy ne tudná eloltani.