Eusebio egy másodpercig nézett rá, majd felemelte a hangját.

– Hallottad Doña Matilde-ot. Mostantól ő irányít.

A raj úgy érkezett, mint egy kora éjszaka. Sáskák ezrei támadtak tetőkre, mesquite fákra és ablakokra. A munkások tarlóhalomokat gyújtottak a kukoricatábla körül, hogy füstfüggönyt hozzanak létre, miközben a gyerekek és a munkások edényeket, serpenyőket és fémlemezeket csapkodtak, hogy tovább terjedjen a pestis.

Órákig úgy tűnt, működik.

Ahogy leszállt az este, a szél is megváltozott.

Egy nyílás jelent meg a füstfüggönyben, és fekete tömeg hullott az északi parcellára. Perceken belül a kukoricalevelek eltűnni kezdtek.

„Mindent elveszítünk!” – kiáltotta Pedro.

Több férfi rohant a növények felé.

„Gyere vissza!” – parancsolta Matilda.

Senki sem hallotta a hangzavar miatt.

Figyelte a mesquite fákat, a füstöt és az ágak hajlásának irányát. Aztán rájött, hogy a szél ellen küzdenek, ahelyett, hogy használnák.

– Húzd a kályhákat nyugatra! Ne kergesd a sáskákat! Hajtsd el őket a széllel!

Eusebio értette meg először.

– Tégy úgy, ahogy mondja!

Addig dolgoztak, amíg a kezük tele nem lett hólyagokkal, és a szemük égett. Eusebio, aki még mindig sántikált, ágakat vonszolt Pedro mellett. Rosa vizet osztott. Matilde az éjszakát azzal töltötte, hogy pihenés nélkül a füstvonal mentén sétált.

Hajnalban még mindig ott voltak.

A 2. napra az északi parcella egy része elveszett, de a középső kukorica talpon maradt.

A 4. napon a felhő felszállt és dél felé haladt tovább.

La Esperanza a termés több mint 80%-át megmentette.

Senki sem ünnepelt azonnal. Túl fáradtak voltak. Matilde leült a füsttől feketedve a földre, Manuel pedig mellé rogyott.

– Már nyertünk is, anya?

A még mindig zöld növényekre nézett.

– Eleget keresünk ahhoz, hogy senki ne éhezzen.

Másnap reggel elkezdtek érkezni a szomszédok. Először 3 gazda volt. Aztán 8. Később több mint 20 ember gyűlt össze a kapu előtt.

Matilde felismerte a férfit, aki hónapokkal korábban azt mondta, hogy nem ér meg 400 pesót. Most a mellkasához emelte a kalapját.

– Doña Matilde, a parcelláink még mindig tele vannak sáskákkal. Azt mondták nekünk, hogy tudod, hogyan kell megmenteni őket.

Matilde becsukhatta volna a kaput. Eusebio minden döntést támogatott volna. Ehelyett fogott egy botot, és rajzolt a földre.

– Itt kell kialakítani a füstvonalakat. Hagyj helyet a cölöpök között. Figyelj a szélre. És sose hagyd, hogy a félelem megtörje a formációt.

Elküldte Pedrót és néhány mezőgazdasági munkást, hogy segítsenek a közeli birtokokon. Két napig terjedt a módszer az egész völgyben. Nem minden család tartotta meg a termését, de sokan elegendő kukoricát gyűjtöttek ahhoz, hogy átvészeljék a szezont.

Don Faustino nem volt hajlandó meghallgatni.

„Egy adósságban lévő özvegy nem fog megtanítani a földem művelésére” – mondta, amikor az emberei azt javasolták, hogy másolja le a rendszert.

Mire végre meggondolta magát, már túl késő volt. A pestis pusztította a földjeit.

Három nappal később egyedül jelent meg La Esperanzában. Társak, puskák és arrogancia nélkül.

– Magra van szükségem – mondta Matildének és Eusebionak. – Ha nem vetek újra, a munkásaim és családjaik éhezni fognak.

Eusebio nem válaszolt. Matildára nézett.

Emlékezett a gúnyolódásokra a téren, a pletykákra, a fenyegetésre a kapuban, és arra a becenévre, amit Faustino sértéssé változtatott: a 400 pesós nő.

Két sackre mutatott.

– Vidd el őket.

Faustino felnézett.

– Mindazok után, amiket mondtam?

–Amit mondtál, rólad beszél. Amit teszek, rólam beszél.

A férfinak több másodpercre volt szüksége a reakcióhoz. Végül levette a kalapját.

– Nem érdemlem meg a segítségedet.

– A munkásaidnak nem kellene megfizetniük a büszkeségedért.

Faustino megrakta a zsákokat, és anélkül távozott, hogy felemelte volna a fejét.

Attól a naptól kezdve senki sem nevezte többé 400 pesós nőnek Eusebio előtt. És akik ezt a háta mögött mondták, már nem azért tették, hogy gúnyolódjanak rajta, hanem azért, mert nem találtak más módot arra, hogy megmagyarázzák, hogyan tanította meg valaki, akit egy egész városi tér megvetett, a völgy felét a túlélésre.

Röviddel ezután Matilde valami furcsát kezdett észrevenni. Eusebio minden este bezárkózott az irodájába. Egyik délután megérkezett egy közjegyző, és egy mappával a hóna alatt távozott.

„Problémák vannak az adóhivatallal?” – kérdezte.

-Egyik sem.

– Szóval mit csinál?

– Megjavítok valamit, amit korábban kellett volna.

Matilde gyanította, hogy talán eladni tervezi. Ez a lehetőség jobban fájt neki, mint amennyire be merte volna vallani. La Esperanza már nem csak egy fedél volt a feje fölött. Anita ott tanult meg járni. Manuel Moróhoz bújva aludt. Rosa elkezdte tanítani a munkások gyermekeit. Pedro úgy beszélt a legelőkről, mintha minden egyes követ ismerne.

Matilde, anélkül, hogy észrevette volna, várni kezdte Eusebio botjának hangját a folyosón.

Egyik este a verandára hívta. Az asztalon egy lezárt boríték volt.

—Abra.

Matilde elővett néhány papírlapot, és eltartott egy ideig, mire megértette őket.

-Ez mit jelent?

– A patakparti ház és a termőföld egy része továbbra is az ő és 7 gyermekének a nevén marad. Azt is kikötöttem, hogy ha bármi történik velem, senki sem űzheti ki őket La Esperanzából.

Matilde hátrébb lépett.

– Nem tudom elfogadni.