– Igen, megteheted.

– Már kifizetted az adósságunkat. Munkát adtál nekünk. Helyet adtál nekünk.

Eusébio vett egy mély lélegzetet.

– Matilde, nem én adtam neked családot. Te adtad vissza nekem.

Leengedte a papírokat.

– Nem akarom, hogy azt higgye, emiatt maradtam.

– Soha nem gondoltam rá.

– Akkor miért csinálják?

Eusebio a rózsabokor felé nézett. Hónapokig tartó gondoskodás után aznap reggel kinyílt rajta egy fehér rózsa.

– Mert évekig azt hittem, hogy az üresen hagyott ház a halottakhoz való hűség egyik módja. Megtanítottad nekem, hogy az emlékezés nem jelenti azt, hogy megszűnünk élni.

Matilde érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

– Elena a felesége volt. Nem akarom elvenni senkinek a helyét.

– Még ha akarnék sem tudnék. Senki sem pótolhat senkit.

Eusebio egy lépést tett közelebb.

– De új helyek is létrejöhetnek.

Mielőtt Matilde válaszolhatott volna, Manuel mezítláb lépett ki a folyosóra egy rajzkönyvvel a kezében.

– Eusebio, azt mondtad, hogy ma rajtam a sor, hogy kiválasszam a történetet.

A földbirtokos óvatosan vitte.

-Igazad van.

Manuel a vállára hajtotta a fejét.

– Végleg velünk maradsz?

Eusebio Matildára nézett.

– Ha hagyják.

A fiú elmosolyodott.

– Akkor igen, mert már a család része vagy.

Matilde a könnyein keresztül felnevetett.

Hónapokkal később, a nagy misén a nyolcas visszatért a Santa Rosalía térre. Eusebio mellettük sétált. Már nem vitt botot, bár még mindig enyhén sántított.

Matilde megállt a hely előtt, ahová a gyermekei neveivel ellátott hét papírlapot helyezték. Az emlék még mindig fájt, de már nem volt hatalma felette.

A korábbi adósbeszedő felismerte a nőt, és lesütötte a tekintetét.

Pedro, aki most már magasabb lett, odalépett az anyjához.

– Azt akarod, hogy elmenjünk?

-Nem.

Matilde elővett a táskájából egy összehajtott példányt a 400 pesós nyugtáról.

– Emlékezni akarok arra, hogy túléltük.

Eusebio elvette a papírt, megnézte, majd visszaadta.

– A legjobb pénz, amit valaha elköltöttem.

Matilde felvonta a szemöldökét.

– Nem vettél meg engem, Don Eusebio.

Mosolygott.

– Nem. Kifizettem egy adósságot. És végül én voltam az, aki minden mással tartozott nekik.

Idővel Rosa a hacienda gyermekeinek és számos szomszédos családnak a tanára lett. Pedro Eusebio jobbkeze lett. A gyerekek soha többé nem féltek attól, hogy valaki külön papírlapokra írja a nevüket.

Faustino a következő aratás után visszaadta a két zsákot, és tett hozzá egy harmadikat. Soha nem kért bocsánatot nagy beszédekkel, de abbahagyta a szegények gúnyolását, és jobban kezdte fizetni a munkásait.

A fehér rózsabokor ismét beborította a terasz egy egész falát. Eusebio soha nem engedte kivágni.

Sok évvel később Matilde még mindig egy régi Bibliában őrizte a nyugtát. Nem azért, mert emlékezni akart, mennyivel tartozott, hanem azért, mert a papírdarab jól mutatta, milyen abszurd megpróbálni árat szabni valakinek.

Egy délután Eusebio megtalálta a lapok között.

– Még megvan?

– Hogy ne felejtsük el, hol kezdődött az egész.

A teraszról nevetés, az öreg Moro ugatása és a palacsintasütő csörgése hallatszott. A ház, amely évekig mauzóleum volt, most megtelt élettel.

Eusebio gondosan összehajtogatta a nyugtát.

— 400 peso.

Matilde ránézett.

– Még mindig úgy gondolod, hogy jó üzlet volt?

Figyelte a ki-be járó gyerekeket az udvaron, a fehér rózsákat és az asszonyt, aki megmentette a földjét anélkül, hogy hagyta volna, hogy a neheztelés megkeményítse a szívét.

–Nem üzleti megállapodás volt. Egy újabb lehetőség, amiről egyikünk sem tudta, hogy szüksége van rá.

És Santa Rosalía del Llanóban hosszú éveken át mesélték egy hétgyermekes özvegyasszony történetét, akiért egy földbirtokos 400 pesót fizetett, miközben mindenki nevetett. Idővel azonban senki sem emlékezett az összegre a nagysága miatt. Azért emlékeztek rá, mert ezen a napon egy város a szegénységet a bátorság hiányának nézte, és egy nő bebizonyította, hogy az adósságot lehet érmékben mérni, de egy anya méltósága, ereje és szíve felbecsülhetetlen.