1. RÉSZ

„Nincs szükségem dajkára, Mariana. Feleségre van szükségem. És hajlandó vagyok fizetni neked, hogy egy évig hozzám jöjj feleségül.”

A férfi olyan nyugodtan ejtette ki ezeket a szavakat, hogy egy pillanatra azt hittem, gúnyolódik velem.

Alejandro Salcedo állt előttem, egy nagy guadalajarai építőanyag-gyártó cég tulajdonosa. Az irodája nagyobb volt, mint a lakás, ahol a fiammal laktam, és az asztalán egy mappa hevert, rajta egy figyelmen kívül hagyhatatlan címmel: Házassági szerződés.

„Elnézést?” – kérdeztem, meggyőződve arról, hogy félrehallottam.

– Jövő hónap vége előtt meg kell házasodnom. Pénzügyi stabilitásra és otthonra van szükséged. Tudunk segíteni egymásnak.

Azonnal felkeltem.

– Salcedo úr, azért jöttem, mert azt mondták, szüksége van valakire, aki gondoskodik a gyerekéről. Nem férjet keresek, pláne nem olyat, aki azt hiszi, hogy megvehet.

Felkaptam a táskámat és az ajtó felé indultam.

Aztán hallottam egy mondatot, amitől teljesen lebénultam.

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy ez a házasság segíthet visszaszerezni a fiadat?

Éreztem, ahogy a szívem a bordáimnak kalapál.

– Honnan tudsz Miklósról?

A fiam hatéves volt. Már három hónapja nem lakott velem, és ez egy olyan seb volt, amit semmilyen pénz nem tudott begyógyítani.

Egy évvel korábban még egyszerű, de boldog életünk volt. Könyvelőként dolgoztam egy építőanyag-forgalmazó cégnél Guadalajarában. Egy kis lakást béreltünk, és anyám gondoskodott Nicóról, amíg én dolgoztam.

Az apja, Ricardo, elhagyott minket, amikor a fiú alig tudott járni. Évekig nem hívott minket, hogy megkérdezze, beteg-e, kell-e cipő, vagy hogy megtanulta-e már leírni a nevét.

De minden megváltozott, amikor anyám súlyosan megbetegedett.

A megtakarításainkat gyógyszerekre, orvosi vizsgálatokra és kezelésekre költöttem. Aztán a cég, ahol dolgoztam, bezárt. Egy hónappal később a főbérlő úgy döntött, hogy eladja a lakást.

Az édesanyám decemberben elhunyt.

Stabil állás és kaució nélkül végül egy nedves szobát béreltem Tonalá külvárosában.

Egy kora reggel egy rövidzárlat kisebb tüzet okozott Nico ágya mellett. Sikerült kimentenem, mielőtt a lángok elérték volna a takaróit.

Aznap este egy szociális munkás közbelépett. Elmagyarázta, hogy a hely veszélyes, és mivel nem volt azonnali alternatívám, elfogadtam egy ideiglenes szállást a fiamnak egy DIF-hez kapcsolódó idősek otthonában, amíg biztonságos szállást nem találok.

Az anyai jogaimat korábban soha nem vették el tőlem.

De minden látogatás ugyanúgy végződött.

– Anya, hány éjszakám van hátra, hogy újra veled aludhassak?

Megöleltem, és így válaszoltam:

– Csak néhányat, szerelmem. Megígérem.

Takarítottam irodákat és raktároztam árukat, de egyetlen munka sem nyújtott elég jövedelmet vagy stabilitást ahhoz, hogy bizonyítsam a pozíciómat.

Aztán megjelent Teresa, egy nő, aki a központban dolgozott, és látta az erőfeszítéseimet, hogy visszaszerezzem Nicot.

„Az unokaöcsémnek segítségre van szüksége otthon” – mondta nekem. „Fix fizetést, szállást és ellátást ajánl. Menj, és találkozz vele.”

Soha nem gondoltam volna, hogy az az unokaöccs Alejandro Salcedo.

És még kevésbé valószínű, hogy a feltételezett állásinterjú egy házassági ajánlatot rejtett.

Lassan visszasétáltam az asztalához.

– Teresa a nagynéném – vallotta be Alejandro –. Azért mesélt rólad, mert hiszi, hogy mindketten meg tudjuk oldani a problémáinkat.

– Milyen problémái lehetnek egy hozzád hasonló embernek?

Alejandro kinyitott egy másik mappát, és megmutatta nekem a nagyapja végrendeletét.

– Sokkal többen, mint gondolnád, Mariana.

Aztán rám meredt.

„Hatvan napom van megházasodni, különben elveszítem az irányítást a nagyapám negyven év alatt felépített cége felett. Az unokatestvéreim pedig arra várnak, hogy kudarcot valljak.”

Figyeltem őt anélkül, hogy válaszolni tudtam volna.

Aztán hozzátett valamit, amitől még sebezhetőbbnek éreztem magam:

„Szükségem van egy feleségre egy évre. Vissza kell szerezned a fiadat. De mielőtt válaszolsz, van még valami, amit tudnod kell a lánykéréssel kapcsolatban.”

És amikor kinyitotta a mappa utolsó oldalát, megértettem, hogy az életem olyan fordulatot vesz, amilyet soha nem tudtam volna elképzelni.

2. RÉSZ

„A nagyapám részvényeinek jelentős részét családi vagyonkezelői alapba hagyta” – magyarázta Alejandro. „Ahhoz, hogy megkapjam őket, a határidő előtt meg kell házasodnom, és legalább egy évig fenn kell tartanom a házasságot. Ha nem teszem meg, ezek a részvények az unokatestvéreimre szállnak.”

– És mi köze nekem ehhez?

„Az unokatestvéreim el akarják adni a részesedésüket egy versenytársnak. Én meg akarom tartani az üzletet és több száz család munkahelyét. De nem fogok feleségül venni egy olyan nőt, aki azt hiszi, hogy szerelmes vagyok belé.”

Kinyitottam a mappát.

A javasolt megállapodás egyszerű, bár abszurd volt: egy házban fogunk élni, külön hálószobáink lesznek, és férj és feleségként mutatkozunk be nyilvánosan. Az év végén elválhatunk.

Cserébe szállást kapott volna, és lehetőséget kapott volna arra, hogy hivatalos állásra jelentkezzen az egyik cégüknél, feltéve, hogy átment a megfelelő értékeléseken.

– És a fiam?

– Nicolás veled lakhat, ha a hatóságok engedélyezik a visszatérését. A szobája a tiéd mellett lesz. Nem fogom kérni, hogy apának szólítson, és az anyjaként sem fogok beleavatkozni a döntéseidbe.

– Biztosíthatja, hogy visszakapom?

Alejandro megrázta a fejét.

– Az hazugság lenne. A döntés nem az enyém. De reális feltételeket tudok kínálni, hogy legyen esélyed.

Most először nem úgy hangzottak a szavai, mintha valaki meg akarná vásárolni a kétségbeesésemet.

Ennek ellenére nem fogadtam el azonnal.