Miklós szemügyre vette a hatalmas termet, a márványlépcsőt és a kertre néző ablakokat.

„Mindez a tiéd?” – kérdezte.

-Igen.

– És miért kell ennyi szoba?

Alejandro gondolkodni kezdett.

– Ez egy jó kérdés.

A fiam felemelte a mozdonyát.

– Kettőre van szükségem. Egy alváshoz, és egy vasútállomás építéséhez.

– Nicolás, ne kezdd – vágtam közbe.

De Sándor így válaszolt:

– Találunk majd neki egy szobát.

Komolyan néztem rá.

–Emlékszel, miről beszéltünk. Ne vásárold meg a szeretetüket.

– Nem veszek semmit – felelte. – Azt is szeretném tudni, hogyan épül fel egy állomás.

Egy héttel később mindkettőjüket a padlón ülve találtam, régi sínek, vasúti kocsik és kis vasúti jelzőlámpák között.

Alejandro lehozott a padlásról egy villanyvonatot, amit a nagyapjától kapott, amikor nyolcéves volt.

Ez volt az első gyermekkori tárgy, amit igazi szeretettel láttam tőle.

– Nem tudtam, hogy ez van nálad – jegyeztem meg.

– Több mint húsz évig volt elraktározva.

Miklós műanyag hidat épített.

– Anya, Alejandro sokat tud a vonatokról! Bár azt mondja, szüksége van egy mérnökre, mert nem tudja, hogyan kell rendesen íveket vágni.

Alejandro elmosolyodott.

Ez volt az első alkalom, hogy fenntartások nélkül mosolygott.

Teltek a hónapok.

A csendes házat nevetés töltötte be, apró cipők hevertek az ajtó mellett, és mozdonyok bukkantak fel a legváratlanabb helyeken.

Alejandro velünk kezdett reggelizni. Utána elvitte Nicolást az iskolába, mielőtt a céghez ment volna.

Egyik reggel a fiam megkérte, hogy vegyen részt egy iskolai előadáson.

– Én leszek a mozdonyvezető. Jössz?

Alejandro fontos találkozót folytatott a befektetőkkel.

Épp el akartam neki magyarázni, amikor így válaszolt:

– Persze, hogy megyek.

Azon a pénteken a férfi, aki több száz alkalmazottat irányított, egy kis gyerekszékben ült, és tapsolt egy kartonsapkás fiúnak.

Amikor Nico meglátta őt a közönség soraiban, mosolya beragyogta az egész színpadot.

És rájöttem, hogy valami változik.

A probléma az volt, hogy valaki lefényképezte.

A közösségi médiában tették közzé, egy megjegyzéssel a milliomos üzletemberről, aki feleségével és fiával egy gyerekműsoron vett részt.

Három nappal később kaptam egy üzenetet.

Szia Mariana. Ricardo vagyok. Beszélnünk kell a fiunkról.

Ricardo négy évig nem kérdezősködött Nicolás felől.

Most jelent meg, pont akkor, amikor az életünk jobbra fordult.

Megbeszéltem vele, hogy egy kávézóban találkozunk anélkül, hogy elhoznám a gyereket.

Megérkezett, és a megbánásról, a második esélyekről beszélt, és arról, mennyire hiányzik neki az apaság.

Húsz percig hallgattam.

Míg végül rá nem jött az igazi okra.

– Nehéz időszakon megyek keresztül – mondta. – Ha a férjednek ennyi pénze van, segíthetne nekem autót venni. Így meglátogathatnám Nicót.

– Azért jöttél, hogy pénzt kérj tőlem?

– Azért jöttem, hogy visszahozzam a fiamat.

Aztán felém hajolt.

– És milyen kár lenne, ha a Családsegítő Ügynökség (DIF) felfedezné, hogy a házasságotok egy megállapodás volt. Nem gondolod?

Olyan dühöt éreztem, hogy szinte remegtem.

De megértettem valamit.

Ricardo tudta a titkunkat.

És ez nem lehetett véletlen.

„Ki mondta ezt neked?” – kérdeztem.

Mosolygott.

– Vannak emberek, akik nem igazán kedvelik a férjedet.

Kijöttem a kávézóból, és azonnal felhívtam az ügyvédemet.

Ezúttal nem hagytam, hogy bárki is Nicolást felhasználva megfélemlítsen.

Megkezdtük a megfelelő lépéseket a gyermektartásdíj igénylése és egy olyan együttélési rendszer formalizálása érdekében, amely védi a gyermek jólétét.

Ricardo megkapta a bírósági értesítést, és dühösnek nevezett.

– Tönkreteszed az életemet!

– Nem, Ricardo. Azt követelem, hogy teljesítsd a felhagyott kötelezettségeidet.

A látogatások fokozatosan és felügyelet mellett kezdődtek.

Az elsőben Nicolás alig tudta, mit mondjon neki.

Ricardo a játékairól kérdezősködött. A fiam elkezdte elmagyarázni neki, hogyan működnek a sínkapcsolók a villanyvonatán.

Tíz perc múlva Ricardo már az óráját nézte.

Alejandro kint várt, az ablaknál ült.

Nem avatkozott közbe, és semmilyen megjegyzést sem tett.

Egyszerűen csak ott volt, ha bármire szükségünk lett volna.

A következő hetekben Ricardo több látogatást is lemondott. A gyermektartásdíj és az ezzel járó tartozás behajtása azonban továbbra is jogi úton történt.

Nyitottam egy megtakarítási számlát Nicolasnak.

Egyik este, amikor elmondtam Alejandrónak, megkérdezte:

Büszke vagy magadra?

-Sok.

—Én is.

Ezek a szavak jobban meghatottak, mint amennyire be mertem volna vallani.

A panasz eredetére végül akkor derült fény, amikor az ügyvédem megállapította, hogy a dokumentumot egy olyan képviselő nyújtotta be, aki egyben Estebannak, Alejandro egyik unokatestvérének is dolgozott.

Nem tudtuk azonnal bebizonyítani, hogy ki szivárogtatta ki a bizalmas adatokat, de azt már tudtuk, honnan jött a manőver.

Esteban családi botrányt akart kavarni, mielőtt Alejandro teljesítette volna a vagyonkezelői alap feltételeit.

A partnerekkel folytatott találkozó során arra célzott, hogy a házasság csalás volt, és Mariana csak a családi vagyon kihasználására törekedett.

Alejandro mindenki előtt félbeszakította.

„Kétségbe vonhatod az üzleti döntéseimet, Esteban. De soha többé ne használj fel egy gyereket arra, hogy árts nekem.”

Az unokatestvére hangosan felnevetett.

– Szóval most szerelmes vagy a könyvelőbe?

Alejandro a tekintetét fogva tartotta.

„Nem kell magyarázkodnom a feleségemről. És még kevésbé kell hagynom, hogy Nicholasról beszélj.”

Ezt követően a jogi tanácsadók intézkedtek a vádakra adott válaszokról. Alejandro nem veszítette el az irányítást a cég felett.

Esteban kérdése azonban kezdett kísérteni.