Alejandro szerelmes volt belém?
Vagy csak megszokta a jelenlétünket?
A házasság nyolcadik hónapjában egy Diego nevű könyvelős kollégám elkezdett kávézni hívni a szünetekben.
Kedves volt, elvált, és volt egy kislánya. Leginkább a munkáról beszélgettünk.
Amikor Alejandro megtudta, olyan hidegséggel reagált, ami nyugtalanított.
„Úgy tűnik, Diegónak elég sok szabadideje van” – jegyezte meg vacsora közben.
– Ő a társam, Alejandro.
– Tudom.
Néhány nappal később egy üzleti fogadáson vettünk részt.
Megjelent Valentina, egy nagyon elegáns nő, aki évekkel korábban Alejandro menyasszonya volt.
Olyan ismerősen ölelt át, amitől kellemetlenül éreztem magam.
Perceken át beszélgettek utazásról, éttermekről és közös emlékekről.
Udvariasan elmosolyodtam, bár belül kellemetlen fájdalmat éreztem.
Hazafelé menet alig váltottunk egy szót.
Egy héttel később Diego elvitt az autójával, mert a cég szállítóeszköze lerobbant.
Alejandro látta, hogy elbúcsúzik a bejáratunk előtt.
Azon az estén, amikor Miklós lefeküdt, bement a konyhába.
– Diego most már haza is visz?
Letettem a tányért, amit mosogattam.
—Mi a bajod?
– Nincs. Ez furcsa.
– Hát, furcsállottam, hogy Valentina egy egész éjszakát azzal töltött, hogy emlékeztetett a veled töltött nyaralására.
Alejandro hallgatott.
– Különben is – tettem hozzá, igyekezve közömbösnek tűnni –, a megállapodásunk négy hónap múlva lejár. Nincs miért aggódnod.
Aztán finoman megkopogtatta a tenyerével az asztalt.
– Pontosan ez aggaszt engem!
Mozdulatlanul maradtunk.
Alejandro mély levegőt vett.
– Nem kellett volna felemelnem a hangom. Bocsáss meg.
Aztán kiment a konyhából.
Azon az estén rájöttem, hogy mindketten olyasmit érzünk, amire soha nem számítottunk.
De egyikük sem merte kimondani.
Két nappal később Alejandro átnyújtott nekem egy mappát.
Lakáshirdetéseket, megtakarítási lehetőségeket és számításokat tartalmazott arról, hogy mennyit tudnék megtakarítani a fizetésemből az első házassági évfordulónkig.
– Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem, miközben gombócot éreztem a torkomban.
– Azt akarom, hogy el tudj menni.
Nem értettem.
– Mariana, amikor ideérkeztél, nem volt más választásod. Ha valaha úgy döntesz, hogy maradsz, tudnom kell, hogy az azért lesz, mert igazán velem akarsz lenni, és nem azért, mert félsz elveszíteni az otthonodat.
– Mi van, ha más okból akarok maradni?
Alejandro hosszan nézett rám.
– Akkor majd megtudod, mikor leszel teljesen szabadon dönthetsz.
Soha többé nem beszéltünk az érzéseinkről.
A munkámra koncentráltam.
Röviddel ezután Patricia behívott az irodájába, és bejelentette, hogy előléptetnek számviteli igazgatóhelyettesnek.
„Megérdemelted” – mondta. És mielőtt megkérdeznéd, Alejandro nem avatkozott közbe.
Az új fizetésből sikerült kibérelnem egy kétszobás lakást az iskola közelében, ahol Nicolás elkezdte az első osztályt.
Nagy ablakai, korszerűsített elektromos hálózata és egy kis konyhája volt.
Nincsenek luxuscikkek.
De a miénk lenne.
Azon a napon, amikor aláírtam a bérleti szerződést, némán sírtam.
Már nem volt az a kétségbeesett anya, akinek bármilyen ajánlatot el kellett fogadnia, hogy fedél legyen a feje felett.
Volt munkám, megtakarításaim és biztonságos otthonom a fiamnak.
Visszakaptam az életemet.
És mégis úgy éreztem, elveszítek valamit, amit sokkal nehezebb megmagyarázni.
Amikor megünnepeltük az első házassági évfordulónkat, Alejandro végre megkapta a jogosan őt megillető részvényeket.
Esteban elvesztette az utolsó esélyét, hogy átvegye az irányítást a cég felett.
A magánéletünk egyezségével vége szakadt, bár jogilag még mindig házasok voltunk.
Elkezdtem pakolni.
Nicholas a hálószobája ajtajából figyelt engem.
– Tényleg elmegyünk, anya?
– Igen, drágám. Menjünk a lakásunkba.
– És Alejandro?
Mozdulatlanul maradtam.
–Alejandro itt szállt meg. Ez az otthona.
A fiam lenézett a mozdonyára.
– De még nem fejeztük be a hidat.
Nem tudtam, mit válaszoljak neki.
Másnap reggel Alejandro a lépcsőnél várt minket, miközben lehoztuk az utolsó bőröndöket.
„Szükséged van rá, hogy elvigyem őket?” – kérdezte.
– Már hívtam egy taxit.
-Rendben van.
Egy örökkévalóságnak tűnő ideig bámultuk egymást.
Bárcsak megkérne, hogy maradjak.
Hogy azt fogja mondani, hogy az az év többet jelentett, mint csupán néhány részvényt.
De nem tette.
– Köszönöm mindent – mormoltam.
– Vigyázz magadra, Marianna!
Nicholas odalépett hozzá, és megölelte.
Alejandro egy pillanatra lehunyta a szemét.
Aztán elengedett minket.
A taxiban a fiam egy kis zöld kisteherautót szorított a mellkasához.
– Alejandro azt mondta, elvihetem – suttogta. – Hogy ne felejtsük el befejezni a hidat.
Az ablak felé fordítottam az arcomat.
Nem akartam, hogy Nicolás sírni lásson.
Négy napig nem kaptam hívást Alejandrótól.
Elkezdtem meggyőzni magam, hogy mindennek vége.
Egészen hétfő estig, amíg meg nem szólalt a csengő.
Kinyitottam az ajtót.
Alejandro ott volt, egyszerű nadrágot és fehér inget viselt.
Sofőr nélkül, ajándékok nélkül és a rá jellemző magabiztos üzletemberi modor nélkül.
Idegesnek tűnt.
„Történt valami?” – kérdeztem.
Elővett egy mappát a kabátja zsebéből.
Elismertem a megállapodásunkat.
„Ez már betöltötte a célját” – mondta.
Széttépte a példányát előttem.
– Nem azért jöttem, hogy pénzről, részvényekről vagy kötvényekről beszéljek.
Ott álltam, és néztem őt.
– Szóval, minek jöttél ide?
Alejandro nagyot nyelt.
– Hogy meghívjalak vacsorára szombaton.
– Vacsorára?
– Randevúra. Egy igazira. Olyasmire, amikor egy férfi azért hív meg egy nőt, mert meg akarja ismerni, nem pedig azért, mert feleségül kell vennie.
Éreztem, hogy valami feloldódik a mellkasomban.
– Ezt elmondhattad volna, mielőtt elmentem.
