1. fejezet: Az aranykalitka

Harminckét éves voltam, amikor rájöttem, hogy vannak emberek, akik nem szerelmesek lesznek, hanem szerzeményeket kötnek.

Denveri belvárosi sarokirodám padlótól mennyezetig érő ablakainál álltam, és néztem, ahogy a távolban a Sziklás-hegységet porolja a hó. Alattam a város kiszámítható, megnyugtató ritmusban mozgott. Itt fent, a Holt Dynamics központjában, a levegő csípős volt a szerverek zümmögésével és egy olyan cég csendes intenzitásával, amely egyetlen pénzügyi év alatt megduplázta az értékét. Én, Althea Holt, a semmiből építettem fel ezt. Porból, adósságból és egy ígéretből, amit egy olcsó linóleumasztal fölött tettem a coloradói Pueblóban, miután az öcsém meghalt, mert a biztosításunk nem fedezte a szükséges kísérleti műtétet.

Akkor megesküdtem, hogy soha többé nem leszek tehetetlen. Megesküdtem, hogy olyan magas erődöt építek, hogy a szegénység soha ne érhessen el, és senki sem tudna soha árat szabni az értékemre.

Mégis, a bal kezemen lógó nehéz gyémántgyűrűt néztem, és úgy éreztem, egy egészen másfajta erőd falai közelednek felém.

Marcus Witford papíron álomszerű volt. A Witford Industrial örököse volt, egy Scottsdale-i (Arizona) székhelyű, nagy múltú gyártóbirodalomé. Akkor találkoztunk, amikor az apja, Charles, felbérelte a cégemet, hogy átvezessem öregedő, nem hatékony ellátási láncukat a huszonegyedik századba. Marcus elbűvölő volt, azzal a könnyed eleganciával, ami csak a generációs gazdagságból fakad. Egyedi öltönyöket viselt, mint a páncélt, és pontosan tudta, hogyan kell rám nézni – áhítattal és védelmező melegséggel vegyes tekintettel –, amitől úgy éreztem magam, mintha az univerzuma középpontja lennék.

De mostanában fullasztónak érződött a meleg.

Az irodám ajtaja kinyílt, és Marcus lépett be. Makulátlanul nézett ki, mint mindig, egy elegáns bőrmappát tartva a kezében.

– Megint későig dolgozol, Althea – mondta sima bariton hangon. Átment a szobán, és megcsókolta a halántékomat. – Tudod, hogy anyám véglegesíti a hétvégi eljegyzési gála vendéglistáját. Szüksége van a jóváhagyásodra a virágkötészethez.

– Mondtam Evelynnek, hogy szabad kezet kap a virágokkal, Marcus – feleltem, elfojtva egy sóhajt. – Épp az apád gyárainak harmadik negyedéves integrációs jelentéseit nézem át. Ha nem javítjuk ki a dallasi üzem sebezhetőségét, az egész rendszer szűk keresztmetszetet okoz.

Marcus felnevetett halkan, leereszkedően, ami nemrég kezdett az idegeimre menni. „Bízd ezt a mérnökökre. Mindjárt Witford leszel. Úgy kell gondolkodnod, mint egy. Ami elvezet ehhez.”

A bőrmappát az üvegasztalomra helyezte, és felém csúsztatta.

„Mi ez?” – kérdeztem, miközben hideg görcs szorult a gyomromba.

– Csak formalitás – mondta Marcus közömbösen, az asztal szélének támaszkodva. – Egy szabványos házassági szerződés. Anyám ügyvédei fogalmazták meg. Leginkább sablonos, csak hogy megvédjék a családi bizalmat. Tudod, milyen ő.

Kinyitottam a mappát. A jogi zsargon sűrű volt, de vezérigazgatóként tudtam, hogyan kell szerződést olvasni. Végigpásztáztam a lapokat, a házasság előtti vagyont védő standard záradékokat keresve. De ahogy elértem a negyedik oldalt, a szavak elmosódtak, majd kiélesedtek egy arcul csapódó pofonná.

7.4. záradék: A menyasszony a házasságkötés előtt 100 000 USD vissza nem térítendő tőkebefizetést teljesít a Witford Family Heritage Trustnak, a méltányos partnerség bizonyítékaként.

8.1. záradék: Házasságkötéskor a Menyasszony köteles a Holt Dynamics szavazati joggal rendelkező részvényeinek 15%-át átruházni a Vőlegényre, Marcus Witfordra, a családi és a vállalati érdekek összehangolásának biztosítása érdekében.

Jéghideg volt a vér bennem. „Marcus. Mi a fene ez?”

– Tudom, hogy ez egy kicsit intenzívnek tűnik – mondta túl nyugodt hangon. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a karomat, de elhúzódtam. – Anyám csak így próbálja biztosítani, hogy… elkötelezett legyél. Régimódi. A házasságot fúziónak tekinti. A százezer csak egy gesztus. És a részvények? Ez egyszerűen logikus, mivel a vállalataink mostanra annyira összefonódtak.

– Gesztus? – suttogtam, és a hangom nem a bánattól, hanem a hirtelen támadt, heves dühtől remegett. – Azt akarja, hogy belépési díjat fizessek, ha hozzád akarok menni feleségül? És a cég egy részét is kéri, amelyet azért építettem fel, hogy megmentsem a férje hanyatló birodalmát?

Marcus tekintete kissé megkeményedett, a maszk egy kicsit lecsúszott róla. „Althea, légy ésszerű. Te… másképp nőttél fel. Nem érted, milyen nyomás nehezedik egy olyan családra, mint az enyém. Meg kell védenünk magunkat azoktól, akik esetleg kihasználnának minket.”

– Felálltam, és becsaptam a mappát. – A Holt Dynamics az egyetlen oka annak, hogy a Witford Industrial most nem nyújtja be a 11. fejezet szerinti kérelmet!

– Csak olvasd el – mondta Marcus, hátralépve, hangja pedig arra a nyugtató, gázlángként csengett, amit akkor használt, amikor azt akarta, hogy úgy érezzem, hisztérikus vagyok. – Ne csinálj ebből nagyobb ügyet, mint amilyen. Majd este vacsoránál megbeszéljük.

Kiment, a könyvet ketyegő bombaként hagyva az asztalomon. Meredten bámultam, az irodám falai hirtelen egy ketrecnek tűntek.

Aztán megszólalt a zsebemben a privát mobilom. Egy titkosított üzenet jött a vezető fejlesztőmtől, aki a Witford szervereinek backendjét felügyelte.

Althea. Ezt látnod kell. Witford igazgatótanácsa titkos szavazást tartott. A Holt Dynamics ellenséges felvásárlását tervezik, abban a pillanatban, hogy aláírják a házassági anyakönyvi kivonatot.

A gyűrű az ujjamon olyan volt, mint egy bilincs.

2. fejezet: A gázláng

A következő három nap a pszichológiai hadviselés mesterkurzusa volt.