– Én is örülök, hogy látlak, Evelyn – válaszoltam nyugodtan, sima és zavartalan hangon.

Marcus előrelépett, közvetítőként viselkedve. „Anya, Althea elhozta a papírokat. Készen áll arra, hogy ma este mindent véglegesítsen.”

Evelyn mosolya vékony és kegyetlen volt. „Kiváló. Bár be kell vallanom, szkeptikus voltam. Manapság olyan nehéz megmondani, hogy egy lány valóban szerelmes-e, vagy csak egy mentőcsónakot lát, amivel kihúzhatja magát a vízelvezető csatornából.”

A körülöttünk zajló beszélgetés teljesen elhalt. Néhány igazgatósági tag elfordította a fejét, szemükben csillogott a véres mérkőzésre való várakozás.

– Biztosíthatlak, Evelyn – mondtam mereven. – Nincs szükségem mentőcsónakra. Építettem egy jachtot.

Evelyn szeme összeszűkült. Intett egy arra járó pincérnek, aki átnyújtott neki egy nehéz kristálypoharat, színültig tele sötét, évjáratos Pinot Noir borral. Evelyn elvette a poharat, és szorosan kulcsolta a szárát.

– Az önbizalom gyönyörű tulajdonság egy önerőből felemelt nőben – mondta Evelyn, miközben lassan felém lépett. – De ebben a családban többre van szükségünk, mint önbizalomra. Alárendeltségre van szükségünk az örökségünkkel szemben. Megtisztulásra a múlt… mocskától.

Most centikre állt tőlem. Éreztem a bor nehéz, erjedt illatát, ami keveredett a drága, fojtogató parfümjével.

– Marcus azt mondja, makacsul álltál a pénzügyi hozzájárulással kapcsolatban – folytatta, és felemelte a hangját, hogy az egész bálterem hallja. – Százezer dollár, hogy bebizonyítsd, nem vagy parazita. A kis techcéged tizenöt százaléka, hogy bebizonyítsd, érted a lojalitást.

– Tökéletesen értem a hűséget – mondtam, hangom egy oktávval lejjebb süllyedt, acélosan csengett a szavak alatt. – Ezért nem írtam alá.

Evelyn megállt. A bálteremben mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Marcus megragadta a könyökömet, szorítása zúzódásokat érzett.

– Althea, hagyd abba! – sziszegte a fülembe. – Ne hozz zavarba!

Evelyn rám meredt, állkapcsában megfeszült az izom. Lenézett a makulátlan fehér ruhámra, majd vissza az arcomra.

– Azt hiszed, azért van hatalmad, mert a férjem a te számítógépeidre támaszkodik – mondta Evelyn méregtől teli hangon. – De te nem vagy más, mint egy közember, aki megpróbálja megvásárolni a helyét a királyi családban.

Felemelte a vörösboros poharat.

Na, jön, gondoltam, miközben a szívem a bordáim között vert.

4. fejezet: A vörös folt

Evelyn nem csak úgy lötyögte a bort. Olyan kiszámított erővel hajította el, mint egy hóhér, aki a fejszéjét lendíti.

A sötétvörös folyadék egyenesen a mellkasomba csapódott, felfröccsent a kulcscsontomig, és úgy csöpögött le a ruhám makulátlan fehér selymén, mint egy frissen feltűnt seb. A folyadék hideg sokkjától elakadt a lélegzetem, az alkohol nehéz illata elöntötte az érzékeimet.

Egy közös sikítás visszhangzott végig a báltermen. A sarokban álló vonósnégyes hirtelen elhallgatott. A beálló csend teljes, nehéz és fojtogató volt.

Teljesen mozdulatlanul álltam, a bor átszivárgott az anyagon, és hideg borzongatta a bőrömet.

Evelyn leengedte az üres kristálypoharat, arcán mély, arisztokratikus elégedettséggel. A szemembe nézett, hangja visszhangzott a szoba halotti csendjében.

– Ez – jelentette ki Evelyn tisztán – egy szegény lány fertőtlenítése. Ha feleségül akarod venni a fiamat és belépni ebbe a házba, kifizeted a százezer dollárt, és aláírod a részvényeket. Tekintsd ezt a valóságba való bemerítésnek.

Egy pillanatra lehunytam a szemem. A megaláztatás forrón égette az arcom, egy ősi ösztön azt üvöltötte, hogy meneküljek, bújjak el, sírjak. De aztán a bátyám kórházi ágyának képe villant be az agyamba. A gépek sípoló hangja. A szüleim arcán a teljes vereség kifejezése, amikor megérkezett a számla.

Kinyitottam a szemem. A félelem elmúlt. Csak a jég maradt.

Lassan megfordultam, hogy Marcusra nézzek. A vőlegényemre. A férfira, aki azt állította, hogy szeret.

Marcus sápadt volt, tekintete körbejárt a szobában, felmérve a társadalmi helyzetén esett kárt. Nem az anyjára látszott haragosnak. Úgy tűnt, mintha rám lenne bosszús. Előhúzott egy fehér selyemkendőt a mellzsebéből, és a kezembe nyomta.

– Csak töröld meg az arcod, Althea – motyogta rekedt, kétségbeesett suttogással. – Ne csinálj jelenetet. Menj a mosdóba, takaríts, és írd alá azokat a fránya papírokat. Később majd megoldjuk. Csak légy jó kislány, és tedd, amit mond.

Légy jó kislány.

Az utolsó lánc is elpattant. Marcus Witford illúziója milliónyi szaggatott darabra hullott, felfedve a szánalmas, gerinctelen manipulátort alatta. Nem partnert akart. Túszt akart.

Nem fogtam el a zsebkendőt. Hagytam, hogy a márványpadlóra hulljon, és egy kiömlött borpocsolyában landoljon.

Felnyúltam, és puszta kézzel lassan letöröltem az államról egy csepp bort. Ránéztem az ujjaimon lévő vörös foltra, majd elmosolyodtam. Nem udvarias mosoly volt. Egy ragadozó mosolya, amelyet épp most engedtek el pórázából.

– Nem, Marcus – mondtam, és a hangom tisztán szólt a csendes bálteremben. – Nem hiszem, hogy megteszem.

Hátat fordítottam neki és elindultam. Nem a kijárat felé sétáltam. Nem a mosdók felé indultam, hogy elrejtsem a szégyenemet.

Egyenesen a bálterem végében lévő kis színpad felé indultam, ahol a vonósnégyes a döbbenettől dermedten állt.

„Althea! Hová mész?” – kérdezte Marcus, hangja hirtelen pánikba esve elcsuklott.

Nem törődtem vele. Felmásztam a színpad három lépcsőfokán, nehéz, borral áztatott selyemruhám úgy húzódott mögöttem, mint egy háborús zászló. Odaléptem a mikrofonállványhoz, amelyet Charles Witford pohárköszöntőjéhez állítottak fel. Megnyomtam a mikrofont.

Puff. Puff