Nem azonnal konfrontálódtam Marcusszal az üzenettel kapcsolatban. Időre volt szükségem. Szükségem volt egyfajta előnyre. De minden interakció vele egy fojtogató manipulációs gyakorlat volt. Nyilvánosan hibátlanul játszotta a támogató vőlegényt, de zárt ajtók mögött könyörtelenül erőltette azt a narratívát, hogy én vagyok a nehéz helyzetben.

– Anyám csak üdvözölni akar téged, Althea – mormolta vacsora közben egy ötcsillagos étteremben, amit ő választott. – Tudja, hogy nem pénzzel nőttél fel. Csak meg akar győződni róla, hogy megérted, milyen fontos dolog ehhez a családhoz csatlakozni. A részvények csak az egyesülésünk szimbólumai.

„Egy szimbólum, amely helyet biztosít a családodnak a cégem igazgatótanácsában” – vágtam vissza, miközben sebészi pontossággal felszeleteltem a steaket.

Marcus nehéz, szenvedett sóhajjal hallgatta a sorsát. „Miért kell mindig ennyire védekezned? Nem minden csata, Althea. Paranoiásan viselkedsz. Ha igazán szeretnél, nem gyűjtenéd a vagyonodat, mint egy sárkány. Azt akarnád, hogy együtt építsünk egy birodalmat.”

Jó volt. Elferdítette a traumámat, a félelemmel őrzött függetlenségemet, és jellemhibának tüntette fel. Egy futó pillanatra a pueblói öreg, bizonytalan lány azon tűnődött, hogy vajon igaza van-e. Talán csak így működött az elit. Talán hálátlan voltam.

De aztán eszembe jutott a kódex. A titkos bizottsági szavazás. Nem fogadtak szívesen, hanem felemésztettek.

Másnap reggel egy rendkívüli, a könyvelésen kívüli megbeszélést hívtam össze a pénzügyi igazgatómmal, Daviddel. Egy lepukkant étkezdében találkoztunk Denver külvárosában, messze a Holt Dynamics fényűző folyosóitól.

„Mennyire rossz a helyzet?” – kérdeztem, miközben becsusszantam a bakelitlemezes fülkébe.

David komor arcot vágott. „Ha a Witford megkapja a szavazati joggal rendelkező részvényeid 15%-át, a legnagyobb ügyfelünkként meglévő tőkeáttételükkel együtt, akkor kikényszeríthetnek egy szerkezetátalakítást. Pénzt véreznek el, Althea. Charles Witford rosszul vezette azt a céget, ami a földbe süllyedt. Nem csak a technológiánkat akarják már. Azt akarják, hogy a bevételi forrásunkkal tömítsék be a süllyedő hajójukat.”

„És ha felbontom a velük kötött szerződéseinket?” – kérdeztem.

„Fájni fog nekünk” – figyelmeztetett David. „A részvényeink meg fognak esni. De túléljük. A Witford viszont kilencven napon belül összeomlik az automatizált logisztikánk nélkül. De ha most megszeged a szerződést, akkor beperelnek minket szerződésszegésért.”

A feketekávémba bámultam. Evelyn Witford azt hitte, csapdába ejtett. Azt hitte, egy kétségbeesett lány vagyok, aki bármit – szó szerint – megfizetne egy helyért a mahagóni asztalánál. Marcus azt hitte, rávehet, hogy aláírjam az életem munkáját.

Azt hitték, gyalog vagyok. Nem tudták, hogy enyém a deszka.

– David – mondtam halkan, miközben veszélyes nyugalom lett úrrá rajtam. – Szerezz nekem egy biztonságos vonalat Richard Sterlinghez Texasba. A Sterling Manufacturing vezérigazgatójához.

David szeme elkerekedett. Sterling volt Witford legnagyobb és legagresszívabb versenytársa. Évekig visszautasítottuk az ajánlataikat, Charles Witford iránti hűségből.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Dávid.

„Készítsd elő már estére” – mondtam. „És fogalmazd meg a Witford Industrial szolgáltatásainak megszüntetését. Készítsd elő a végrehajtásra az én cégemre.”

Azon az estén, egyedül a lakásomban, a sötétben ültem, és Richard Sterlinggel beszéltem. A beszélgetés rövid, könyörtelen és rendkívül jövedelmező volt. Mire letettem a telefont, a csapda már készen állt. De nem én léptem bele.

Másnap Marcus megérkezett, hogy elkísérjen Phoenixbe az eljegyzési gálára. Feszült, várakozó mosollyal az arcán rám nézett.

– Aláírtad a papírokat? – kérdezte halkan.

Becsúsztattam a mappát a dizájnertáskámba, és a szemébe néztem. „Elviszem a gálára. Azt hiszem, édesanyáddal négyszemközt kellene megegyeznünk.”

Marcus elvigyorodott, megkönnyebbültnek és diadalmasnak tűnt. – Tudtam, hogy értelmesen fogod látni, drágám. Ez egy tökéletes hétvége lesz.

Miközben beszálltunk a magángépbe, kinéztem Denver látképére, a szívem a háború lassú, egyenletes ritmusában vert.

Fogalmad sincs, mi vár rád, Marcus.

3. fejezet: A gála

A Scottsdale-i Witford-birtok a régi pénz és a csendes megfélemlítés emlékműve volt. Egy hatalmas, gondozott sivatagon állt, egy üvegből, acélból és importált olasz kőből épült, burjánzó kúria.

Az eljegyzési gála nem a szerelem ünnepe volt; egy selyembe és pezsgőbe öltözött vállalati csúcstalálkozó. A kocsifelhajtó dugig volt Bentley-kkel és Maybachokkal. Bent a bálterem tele volt befolyásos politikusokkal, Wall Street-i cápákkal és Witford igazgatósági tagokkal.

Egyedi megrendelésre készült, földig érő fehér ruhát viseltem. Rideg, minimalista és könyörtelen volt – tudatos választás. A megadás színe volt, de egyben az üres lap színe is. Marcus mellettem lebegett, a rajongó vőlegényt játszotta, és úgy mutogatott, mint egy újonnan szerzett versenyló.

– Mosolyogj, drágám – suttogta a fogai között, miközben pózoltunk egy fotósnak. – A fórum fele minket figyel. Úgy kell kinézned, mintha ide tartoznál.

Mosolyogtam, bár a szememig nem ért el a mosoly. Körüljártam a szobában, eltűrve a Scottsdale-i elit burkolt sértéseit, akik megjegyezték, milyen „bájos”, hogy egy ilyen „szerény körülmények közül” származó lánynak sikerült megszereznie egy Witford-ot. Szénsavas vizet ittam, és néztem a teremben zajló erőviszonyokat.

Aztán a dizájneröltönyök tengere kettévált, és Evelyn Witford közeledett.

Feltűnő nő volt a hatvanas évei végén, smaragdzöld selyembe burkolózva, és olyan gyémántokkal teli, amelyek valószínűleg többe kerültek, mint az első társaságom. A tekintete kék jégdarabkákhoz hasonlított, és ragadozó tekintettel szegeződött rám.

– Althea – mondta Evelyn, hangja éppen annyira csengett, hogy elnémítsa a körülöttünk lévő vendégek közvetlen körét. – Nagyon örülök, hogy úgy döntöttél, fehéret viselsz. Ez kiemeli az… ártatlanságodat azzal kapcsolatban, hogyan működik a világunk.