A hang dübörgött a bálterem hangszóróiból. Ötszáz szempár szegeződött rám – a tönkrement menyasszonyra, a szegény pueblói lányra, aki borral öntötte le a színpadot.
Mély lélegzetet vettem, végignéztem a döbbent arcok tengerén, Evelyn dühös pillantását és Marcus rémült sápadtságát keresve.
Égessük porig ezt a birodalmat.
5. fejezet: Az államcsíny
– Jó estét kívánok, hölgyeim és uraim! – mondtam a mikrofonba nyugodt, zengő és teljesen félelemmentes hangon. – Althea Holt vagyok. A Holt Dynamics alapítója és vezérigazgatója.
Mormogás futott végig a tömegen. Charles Witford, aki a bárpult közelében állt, hirtelen sápadtnak és rosszulléttel telinek tűnt.
– Ma este itt kellett volna állnom, és megünnepelnem a házasságomat – folytattam, tönkrement ruhámra mutatva. – Azt mondták, hogy a Witford családhoz való csatlakozáshoz… áldozatra van szükség. Pénzügyi hozzájárulásra, hogy bebizonyítsam az értékemet. A cégem részvényeinek átruházására, hogy bebizonyítsam a hűségemet.
Evelyn tekintetével találkoztam. Mereven állt, dacosan felszegte az állát, de hideg kék szemében bizonytalanság csillogott.
– Evelyn Witford megpróbált megalázni – mondtam, és a hangom visszhangzott a boltozatos mennyezetről. – Azt mondta nektek, hogy ez a bor arra való, hogy „fertőtlenítsen egy szegény lányt”. Úgy hiszi, hogy a gazdagság az emberiesség mércéje, és hogy a hatalom valami, amit örökölünk, nem pedig valami, amit felépítünk.
Szünetet tartottam, hagytam, hogy a csend megnyúljon, hagytam, hogy szavaim súlya nehezedjen a szobára.
– De íme az igazság – mondtam, és a hangom pengeélessé vált. – Nem vagyok szegény lány. És nem is vagyok eladó. Ráadásul a cégem nem egy hanyatló dinasztia életfenntartó gépe.
Egyenesen Marcusra néztem. Hevesen rázta a fejét, és intett, hogy lépjek le.
– Marcus – szólítottam meg a hangszóróból. – Azt mondtad, töröljem meg az arcomat, és írjam alá a papírokat. Azt akartad, hogy mosolyogjak, miközben a családod kirabolt. Tekintsd a felbontott eljegyzést.
Lehúztam az ujjamról a gyémántgyűrűt, és lehajítottam a színpadról. Éles csattanással csapódott a márványpadlónak, ami úgy hangzott, mint egy lövés.
A tömeg dühös suttogásban tört ki. Charles Witford előrerontott, és felkiáltott: „Althea, várj! Beszéljük meg ezt négyszemközt!”
– Nincs több négyszemközti beszélgetés, Charles – csattantam fel, és a hangom elnyomta az övét. – Mert öt perccel ezelőtt a jogi csapatom hivatalosan is aláírta a szállítói szerződésünkben szereplő felmondási záradékot.
A szobában szétszórt Witford-tábla megdermedt.
„Azonnal hatállyal” – jelentettem be, bemérve a végzetes csapást –, „a Holt Dynamics megszakít minden kapcsolatot a Witford Industrialral. Kivonjuk a szoftverünket, a szervertámogatásunkat és a logisztikai menedzsmentünket. A gyáraik hivatalosan is vakok.”
Káosz tört ki. Az igazgatótanács tagjai kiabáltak. Charles Witford úgy nézett ki, mintha szívrohamot kapna. Evelyn arrogáns álarca teljesen szertefoszlott, arca a színtiszta rémület maszkjává torzult.
– Ezt nem teheted! – sikította Marcus, elvesztve minden higgadtságát, hangja élessé vált. – Szerződést kötöttünk! Teljes csődeljárással fogunk beperelni! Mindent elveszítesz!
A mikrofonhoz hajoltam, szélesen és ijesztően nyugodtan mosolyogtam.
– Megpróbálhatsz beperelni, Marcus – mondtam halkan, de a hangszórókból a terem minden sarkába elhallatszott a méreg. – De nehéz lesz finanszírozni egy pert, ha holnap reggel összeomlik a részvényeid árfolyama. Főleg, mivel egy órával a buli kezdete előtt a Holt Dynamics egy exkluzív, tízéves, több milliárd dolláros szerződést írt alá a texasi Sterling Manufacturinggel.
A Sterling név bombaként csapódott be a szobába. Ez volt a legnagyobb riválisuk. A cég, amely lassan kiszívta belőlük a vért.
– Nem volt szükségem a családodra, hogy elismerje az értékemet – fejeztem be, és még utoljára néztem Evelyn Witfordra. – Csak egy első sorban kellett ülnöm, hogy végignézhessem, ahogy a tiéd összeomlik. Jó éjszakát!
Elléptem a mikrofontól. A bálteremben teljes volt a káosz. A vezetők a mobiltelefonjaikba üvöltöztek. Marcus dermedten állt, hitetlenkedve bámult rám. Evelyn egy székbe rogyott, és a mellkasát fogta.
Lesétáltam a színpadról, az emberek tengere úgy búcsúzott el tőlem, mintha tűzből lennék. Senki sem próbált megállítani. Senki sem szólt hozzám egy szót sem. Kiléptem a nagy bejárati ajtón, a sivatagi levegő hűvösen és tisztán csapta meg az arcomat.
A magánautóm várt. Bemásztam a hátsó ülésre, a bőr hidegen simult a bortól átitatott ruhámhoz.
„A repülőtérre, asszonyom?” – kérdezte a sofőröm, miközben a visszapillantó tükörben rám nézett.
– Igen – mondtam, hátradőltem és lehunytam a szemem. – Vigyél haza.
Epilógus: Az utóhatás
A következmények bibliaiak voltak.
A következő hétfőn reggel 9 órára bejárta a pénzügyi sajtót a Holt Dynamics Sterling Manufacturinghez való átigazolásának híre. A Witford Industrial részvényei nemcsak estek, hanem zuhantak. Rendszereink nélkül az ellátási láncuk egy héten belül leállt. Szállítások elmaradtak. Szerződésszegések történtek.
Három hónapon belül Charles Witfordot saját igazgatótanácsa kényszerítette távozásra, kétségbeesett kísérletet téve arra, hogy megmentse a céget a csődtől. Ez nem működött. A céget végül feldarabolták és alkatrészekre adták el.
Evelyn és Marcus mindent elvesztettek. A Scottsdale-i kastélyt csendben eladták. A magánrepülőgépeket visszavették. A társasági kör, amelyet Evelyn vasököllel irányított, abban a pillanatban elhagyta, hogy a bankszámlái kiapadtak. A híresztelésekből hallottam, hogy Marcus megpróbálja újra feltalálni magát „tanácsadóként” egy chicagói középkategóriás cégnél, ami távol állt attól az ipar hercegétől, akinek adta ki magát.
