1. fejezet: A hosszú repülőút hazafelé

A nővér annyira sírt, hogy alig értettem a szatellit kapcsolat statikus zaja miatt. Aztán erőltette a mondatot, amitől megfagyott az ereimben a vér: „Blake… mindkét feleséged lábát eltörték.”

Egy katonai átszállóbaktárban álltam, ötezer mérföldre otthonról, még mindig poros harci bakancsban, miközben a vastag betonfalak mögött valahol a bázis riasztói zümmögtek. A légkondicionáló bömbölt, de hirtelen fojtogató hőség öntötte el a mellkasomat.

– Mi történt Emilyvel ? – kérdeztem, és a hangom rekedt suttogássá halkult.

„Harminc perce érkezett a megyei kórházba . Többszörös törések. Súlyos fejsérülés. Folyton ki-be járkál, de folyton téged keres.”

Mielőtt bármi mást kérdezhettem volna, a telefon valami keménynek súrlódott. A vonal egy pillanatra megszakadt, mielőtt egy másik hang szólt be. Egy férfi nevetett. Mély, nedves hang volt.

Ismertem ezt a nevetést. Travis Mercer .

– Gyerünk, tegyünk már valamit ez ügyben, katona! – suttogta a kagylóba. – Az apámé a rendőrség.

A hívás véget ért

Három másodpercig csak bámultam a telefonom repedt, fekete képernyőjét. Nem ütöttem a megerősített falba. Nem sikítottam. Nem engedtem szabadjára fenyegetések sorozatát, amit Travis felvehetne, és felhasználhatna arra, hogy féktelen, erőszakos veteránként fessenek be. Beindult a kiképzésem, és vastag taktikai jégréteg alá temette a vak dühömet.

Azonnal felhívtam a parancsnokomat. „A feleségemet súlyosan bántalmazták. Sürgősségi szabadságra van szükségem. Azonnal.”

Tizennégy órával később a gépem leszállt Virginiában. A párás déli levegő a bőrömhöz tapadt, miközben kiléptem a terminálból. Két seriffautó parkolt illegálisan a rakodózónában, alapjáraton járó motorokkal.

Nolan rendőrhelyettes lépett ki először. Fiatal srác volt, alig végzett az akadémián, de a keze lazán pihent kigombolt pisztolytáskája közelében. Számított erődemonstráció.

„ Blake Carter ?” – kérdezte, miközben egy fogpiszkálót rágcsált.

„Igen.”

„Velünk kell jönnöd.”

Megálltam. „Le vagyok tartóztatva?”

Habozott, áthelyezte a súlyát. Ez volt az első jel. Az arrogancia vékony mázként burkolózott a mély bizonytalanságon. „Nem. Daniel Mercer seriff csak beszélgetni akar.”

Mercer seriff Travis apja volt. Ő volt az az ember, aki huszonkét éven át magánkirályságként uralkodott Harrington megyében . A városban az emberek viccelődtek, hogy a jelvényére koronát kellett volna bélyegezni az ezüstbe.

Önként másztam be a cirkáló hátuljába. Látnom kellett a csatateret, mielőtt léptem volna.

Az őrsön a seriff egy hatalmas tölgyfa íróasztal mögött ült, és lazán kortyolgatta a feketekávét egy hungarocell bögréből. Nyílt megvetéssel nézett a kifakult gyakorlóruháimra.

– Ti katonafiúk, mindig azt hiszitek, hogy az egyenruha fontossá tesz benneteket – mondta, és nem kínált hellyel.

„A feleségem műtőben van.”

– És csak az idődet vesztegeted, mert meg kell értened a helyzeted valóságát – felelte Mercer simán, és egy vastag dossziét tolt az asztalra.

A gépelt jelentés szerint Emily behatolt Travis új kereskedelmi építkezési ingatlanára, megfenyegette a munkásvezetőt, és véletlenül leesett egy befejezetlen betonlépcsőház három emeletéről.

Kétszer is elolvastam a szavakat. Aztán lassan elmosolyodtam.

Mercer szeme résnyire szűkült. – Mi a fene olyan vicces?

„Semmi.” Visszacsúsztattam a mappát.

Előrehajolt, a bőrfotel nyikorgott a termete alatt. „A fiam azt mondja, hogy a feleséged hónapok óta zaklatja a cégét. Olyan ingatlan-nyilvántartási dokumentumokba turkál, amiket semmi keresnivalója. Azt javaslom, vidd haza, amint felébred, és felejtsd el ezt a szerencsétlen balesetet. Koncentrálj a felépülésére.”

„Mi van, ha nem?”

– A mosolya visszatért, hidegen és begyakoroltan. – Akkor az élet mindkettőtök számára nagyon, nagyon bonyolulttá válik.

Felálltam, és megigazítottam a sporttáskám pántját. – Elmehetek?

Őszintén csalódottnak tűnt, hogy nem robbantam fel. „Persze. Add át Emilynek az üdvözletemet.”

Amikor végre elértem a Megyei Emlékkórház harmadik emeletét, a jód és a fehérítő erős szaga csapta meg a torkomat. Emily hihetetlenül kicsinek tűnt a fehér kórházi takarók alatt. Nehéz fém külső rögzítők tartották teljesen mozdulatlanul mindkét lábát. Arcának bal oldala lila és sárga zúzódások vászonja volt.

Leültem mellé, és gyengéden megfogtam sértetlen kezét. Az ujjai megrándultak, és duzzadt szemei ​​hirtelen tágra nyíltak.

– Blake… – rekedten kérdezte alig hallhatóan.

„Itt vagyok, Em. Megvannálak.”

Közelebb húzott magához, körmei gyengén a tenyerembe vájtak. „Ők… ők nem értették.”

„Mit kapsz?”

– A pendrive. – Nagyot nyelt, fájdalmasan összerándult. – Travis nem csak földet lopott, Blake. Az új autópálya-projekt… a föld, aminek eladására kényszerítették azokat a gazdákat… – Zokogásba torkollott a torka. – Az északi ipari üzemből származó mérgező vegyi anyagokat a talajba ürítik. Több millió gallont. Egyenesen a város víztartó rétege fölé.

Meghűlt bennem a vér. Ez nem csak helyi korrupció volt. Ez hatalmas szövetségi szintű környezetvédelmi bűncselekmény. Pusztító veszélyt jelentett a nemzetbiztonságra és a közegészségügyre.

„Hol van a kocsifelhajtó, Emily?” – kérdeztem halkan.

Mielőtt válaszolhatott volna, a kórházi szobájához vezető nehéz faajtó kinyílt.

Egy árnyék vetült a linóleumpadlóra. Megfordultam.

Travis Mercer állt az ajtóban, bal kezében egy hatalmas, élénk színű liliomcsokor. De a jobb keze vonta magára a figyelmemet. Lustan, szándékosan pihent Emily infúziójának műanyag csövén.

– Nos hát – vigyorgott Travis, tekintete üres és teljesen emberi empátiát nélkülözve. – Nézd, ki jutott vissza a homokozóból!

2. fejezet: A láthatatlan börtön