– Ő… azt mondta nekünk, hogy csak szokásos kisajátítási jogvitákról van szó – dadogta Nolan, és belesüppedt egy székbe. – Soha nem beszélt méregről. A nővérem a víztartó réteg közelében lakik.

– Játszott veled, Nolan – mondtam hidegen. – Most pedig nekem dolgozol.

Elővettem a telefonomat. Nem hívtam a helyi FBI-irodát. Felhívtam a munkacsoportom parancsnokát a washingtoni Védelmi Bűnügyi Nyomozó Szolgálatnál, és kevesebb mint két perc alatt elmagyaráztam a helyzetet.

„Kétségtelen bizonyítékra van szükségünk a zsarolásra, hogy Travist közvetlenül a támadáshoz és az eltussoláshoz kössük olyan módon, amit az apja nem tud szőnyeg alá söpörni” – mondta a parancsnokom a fejhallgatóba. „Fel tudja venni, hogy beismerje a merényletet és a zsarolást?”

Ránéztem az órára. Hajnali 3 volt. Öt óra volt még a seriff határidejéig, hogy felgyújtsák az apósomék házát.

– Jobbat tudok, mint a felvétel – mondtam. – Tudok élőben közvetíteni.

Letettem a telefont, és Nolanhez fordultam. „Ki kell ürítened a szomszédos kórtermet. Mondd meg az éjszakai személyzetnek, hogy rendőrségi ügy. Aztán hagyd nyitva a két szobát összekötő oldalsó ajtót.”

Nolan némán bólintott, alig várta, hogy a szövetségi vádirat győztes oldalán állhasson.

Aztán vettem egy mély lélegzetet, magamba szívtam az elmúlt huszonnégy óra minden cseppnyi félelmet és kétségbeesést, és tárcsáztam Travis Mercer mobilját.

A negyedik csörgésre felvette, kába, de önelégült hangon. – Nos? Megtanultad már, hogyan kell számolni az időt, katona?

Nem szólaltam meg azonnal. Kapkodva, zihálva vettem a levegőt. Hagytam, hogy a hangom elcsuklós legyen.

– Travis… kérlek – könyörögtem szánalmasan. Összetörtnek tűntem. – Kérlek, ne bántsd a szüleit. Megvan hozzá a kedvem. Megvan hozzá a lendület.

Csend a vonal túlsó végén. Aztán egy halk kuncogás. „Tudtam, hogy nem vagy olyan kemény, mint amilyennek látszol. Hol vagy?”

„A kórházban vagyok. 312-es szoba. Nem néztem meg. Nem érdekel, mi van rajta. Csak vidd, és hagyj minket békén. Bármilyen titoktartási nyilatkozatot aláírok, amit csak akarsz. Csak… kérlek. Hívd le apádat.”

– Okos fiú vagy – gúnyolódott Travis. – Ügyelj rá, hogy egyedül legyél. Ha látok egy szűz anyóst, felhívom, és az apósod rokonai egy nagyon forró reggelre ébrednek.

– Egyedül vagyok – zokogtam, és úgy hangoztattam, mintha teljesen legyőzött lennék. – Csak gyere és hozd el!

Letettem a telefont, és Emilyre néztem. Büszkén bámult rám, vad, büszke fénnyel átitatva a fájdalmat a szemében. Pontosan tudta, mit csinálok.

Odamentem a szomszédos szobába vezető összekötő ajtóhoz. Résnyire volt nyitva. A résen keresztül láttam hat szövetségi ügynök elegáns taktikai felszerelését, akik a Nolan által biztosított szolgálati liften keresztül surrantak be. Egy nagy felbontású kamera lencséje egyenesen a résen keresztül Emily szobájának közepére irányult.

A csapda fel volt állítva.

Pontosan hajnali 4:15-kor Emily kórházi szobájának ajtajának kilincse lassan elfordult.

A szobában halvány fény világított. Travis lépett be drága bőrdzsekiben, és paranoiás csillogással a szemében körülnézett. Becsukta maga mögött a nehéz ajtót, és bezárta a reteszt.

Felém fordult. Kinyújtotta a bal kezét, hogy elhajtsak.

De az, ami a jobb kezében volt, megfagyasztott bennem a vért.

Előhúzott egy fecskendőt a zsebéből. Pontosan ugyanolyant, mint amilyet Brenda hordott.

– Jól csináltad, Blake – suttogta Travis, miközben közelebb lépett Emily ágyához, tekintetét az infúziós csövön tartva. – De apám mindig azt mondja… sosem szabad kilógni a sorokból.

5. fejezet: Az elszámolás

Travis és az ágy között álltam. A szívem hevesen vert a bordáim között, de az arcomon tudatos rettegés tükröződött.

„Azt mondtad, ha odaadom neked a meghajtót, békén hagysz minket!” – kiáltottam, és remegő kézzel nyújtottam ki az ezüst pendrive-ot.

Travis felnevetett, éles, csúnya nevetés visszhangzott a csendes szobában. Közelebb lépett, a fecskendő megcsillant a halvány fénycső fényében.

„Hazudtam, katona. Komolyan azt hiszed, hogy hagyom, hogy kisétáljon innen? Túl sokat tud. És ha egyszer tragikus, előre nem látható egészségügyi komplikációja adódik…” – mosolygott, és kivillantotta a fogát. – „…annyira összetör majd a gyász, hogy akár az életeddel is véget vethetsz. Tragikus, komolyan. A harc stressze, érted?”

– Több millió gallon mérgező hulladékot öntöttél le – erősködtem, miközben megbizonyosodtam róla, hogy a szomszéd szobában lévő mikrofon minden szótagot felvesz. – Megmérgeztétek a város vízellátását, hogy megspóroljatok pár dollárt a hulladékkezelésen, és még okiratokat is hamisítottatok, hogy ezt eltitkoljátok.

– Ezt hívják üzletnek, Blake – gúnyolódott Travis, és legyintett a fecskendővel. – Azok a földben szegény gazdák úgysem csináltak semmit a földdel. És az apám gondoskodott róla, hogy a megyei területrendezési tanács ne nézzen ránk. Miénk ez a város. Miénk a föld, miénk a víz, és miénk a zsaruk is.

Előrelendült, és kikapta a kezemből az USB-meghajtót. Felemelte, és úgy csodálta, mint egy trófeát.

– Most pedig lépj félre! – parancsolta Travis, miközben a fecskendőt Emily infúziós kanülje felé emelte. – Vagy ezt inkább a nyakadba szúrom.

Nem léptem félre.

Ehelyett abbahagytam a színészkedést. A remegés megszűnt. Kiegyenesedtem, a vállam kiegyenesedett, miközben ránéztem. Hideg, őszinte mosoly suhant át a szám sarkán.

– Nem hiszem, Travis.

Travis összevonta a szemöldökét, zavarba jött a viselkedésem hirtelen megváltozása miatt. – Mi a fene vagy te…?