Nem mozdultam. Minden egyes izmom annyira megfeszült, hogy szinte acélropogna, de én továbbra is a műanyag kórházi székbe gyökereztem. Ha rátámadok, ha csak felemelem a hangom, a két rendőrtiszt, akiket a nővérpultnál ólálkodni láttam, másodperceken belül itt lesz. Letartóztatnak a seriff fiának bántalmazásáért, Emily pedig teljesen magára marad.

Lélegezz, mondtam magamnak. Értékeld a taktikai helyzetet.

A kórház már nem a gyógyítás helye volt. Láthatatlan börtön. A személyzet elfordította a tekintetét, amikor végigsétáltam a folyosón. A beosztásomban lévő főnővér, egy ideges nő, aki folyton a telefonját nézegette, már megpróbálta korlátozni a látogatási időmet a „kórházi szabályzat” alapján. Mercer lezárta ezt a helyet.

– Nagyon bátor vagy – mondtam halkan, a hangom pedig tökéletesen egyenletesre volt szabályozva.

Travis Emily ágyának lábára dobta a virágokat. Nehézkesen landoltak, meglökve törött lábait. Emily fájdalmasan felnyögött.

– Hoppá. Ügyetlen vagyok – mondta Travis csillogó szemekkel. Közelebb lépett az ágy fejrészéhez. Ujjai végigsimítottak az átlátszó műanyag csövön, amelyen fájdalomcsillapítókat és antibiotikumokat adagoltak Emily karjába. – Tudod, katona, a kórházak veszélyes helyek. Annyi vezeték. Annyi cső. Egy apró légbuborék, egy rossz adagolás… mindig történnek hibák, ha egy beteg ilyen törékeny.

Az életével fenyegette, itt, előttem.

„Vedd le a kezed az infúzióról, Travis.”

Hosszú, gúnyos pillanatig a tekintetemet fürkészte. Aztán lassan, színlelt megadásként felemelte a kezét, és hátralépett egyet. „Csak egy polgártársammal voltam. Apám elmondta, mi történt. Tényleg figyelnie kellett volna, amikor a helyszínen jár.”

– Szóval ott voltál?

Az arckifejezése megkeményedett. A játékosság eltűnt. „Vigyázat! Udvariasságból hívtalak. Hogy tudassam veled, a feleséged megsérült. De hagyjuk ezt a baromságot. Elvitt valamit az irodámból, mielőtt… elesett. Egy kis ezüst pendrive-ot.”

Áthajolt az ágyon, betörve hozzám, elég közel ahhoz, hogy érezzem a leheletén az állott whisky illatát.

– Add vissza – suttogta. – Különben a következő balesete lesz az utolsó. És a tiéd sem lesz sokkal később.

Rámeredtem. „Menj ki!”

Kuncogott, megpaskolta az ajtófélfát, majd kiment a folyosóra, és közben lazán biccentett a kinti rendőröknek.

Amint becsukódott az ajtó, visszafordultam Emilyhez. Remegett, könnyei tisztán húzták az arcán a koszt és a jódot.

– Semmi baj – mormoltam, és a homlokomat az övéhez támasztottam. – Elment. Az autóútról meséltél. Hol van?

Kapkodva vette a levegőt. „Amikor sarokba szorítottak a helyszínen, tudtam, mit fognak tenni. Sikerült elszaladnom a gyermekgyógyászati ​​klinika felé az utcán, mielőtt utolértek volna. Nem volt időm elbújni. Egy kislány leejtette a plüssmackóját a járdára. A kocsifelhajtót a medve felszakadt varrására toltam, és a padon hagytam, éppen akkor, amikor Travis megragadta a hajamat.”

A gyermekgyógyászati ​​klinika. Az három háztömbnyire volt a kórháztól. De ha valaki leadta, akkor lehet, hogy a kórház talált tárgyainak boltjában van, vagy a klinika recepcióján.

Hirtelen rezegni kezdett a telefonom a zsebemben.

Egy ismeretlen számról jött az üzenet. Egy ház képe volt rajta. Egy hangulatos, kétszintes, gyarmati stílusú ház körbefutó verandával és egy kerékhintával az udvaron.

Összeszorult a gyomrom. Emily szüleinek a háza volt a szomszéd megyében.

Közvetlenül ezután érkezett egy második üzenet: 12 órád van megtalálni, ami az enyém. Vagy elkezdjük a földterület megtisztítását egy új projekthez. Néha a régi házakban szörnyű elektromos tüzek ütnek ki.

Megmutattam a képernyőt Emilynek. A monitora szabálytalanul sípolni kezdett, ahogy a pulzusa megugrott.

– Blake… – pánikba esett, megpróbált felülni, és fájdalmasan sikoltott, ahogy a lábában lévő fémcsapok a csontjait feszítették. – A szüleim… figyelmeztetned kell őket!

„Meg fogom. Meg fogom oldani” – ígértem, miközben gyengéden visszatoltam a vállát a matracra.

Ránéztem a faliórára. Este 8 óra volt. Reggel 8-ig volt időm, hogy megszerezzek egy hüvelykujjamnál kisebb műanyagdarabot, megvédjem a feleségemet, megmentsem az apósomat és az apósomat, és ledöntsek egy dinasztiát.

De még az ajtón sem tudtam kimenni anélkül, hogy a korrupt képviselők utánam ne követtek volna.

Ekkor lépett be az ideges főnővér egy friss infúziós zacskóval a kezében. De ahogy elfordult az ablaktól, megpillantottam valami fémes tárgyat az egyenruhája zsebében. Egy fecskendőt, kupak nélkül, tele zavaros folyadékkal, ami biztosan nem volt Emily kórlapján.

Nem csak azért jött, hogy kicserélje a folyadékokat.

3. fejezet: A ketyegő óra

– Elnézést – mondtam, felálltam és elálltam a nővér útját az infúziós állványhoz.

Felugrott, majdnem elejtette a sóoldatos zacskót. Tekintete az ajtó felé siklott, ahol a matt üvegen keresztül a rendőrtisztek árnyékai látszottak. „Én… én be kell adnom neki a gyógyszert, Mr. Carter. Félre kell állnia.”

Megnéztem a névtábláját. Brenda . Hevesen remegett a keze.

– Brenda – mondtam halkan, de ijesztő tekintéllyel teli hangon. – Az elmúlt négy évet egy közös szövetségi munkacsoport logisztikai feladataival töltöttem el. Tudom, hogy néz ki egy adrenalin protokoll. Azt is tudom, hogy néz ki a kálium-klorid, amikor nem kellene ott lennie.

Az arcából eltűnt minden szín.

„Ha ezt a szóba hozod, hatvan másodpercen belül szívrohamot kap. És ígérem, nem engedlek ki ebből a szobából.” Fél lépést tettem közelebb. „Travis fizetett neked, vagy megfenyegetett?”

Egy könnycsepp gördült le Brenda arcán. „A fiam” – suttogta kétségbeesetten. „Múlt héten letartóztatták birtoklásért. A seriff azt mondta… azt mondta, hogy a vádak eltűnnek, ha csak segítek Emilynek „elaludni”. Sajnálom. Nagyon sajnálom.”