Ötezer mérföldre voltam otthonról, amikor egy nővér zokogva felhívott, és azt mondta: „Blake… mindkét lábát eltörték a feleségednek.” Aztán egy férfi kikapta a kezéből a telefont, felnevetett, és belesúgta: „Gyere, tegyél ellene valamit, katona. Apám zsebében van a rendőrség.” Tizennégy órával később amerikai földre léptem – és két seriffautó már várt rám.

Undort éreztem, de egyben egy lehetőséget is.

– Tedd a fecskendőt az asztalra! – parancsoltam. Azonnal engedelmeskedett. – Most pedig segítesz nekem, Brenda. Ha segítesz, személyesen gondoskodom róla, hogy a fiad ügyét egy szövetségi bíró vizsgálja felül, ami teljesen kívül esik a Mercer joghatóságán. Megállapodtunk?

Gyorsan bólintott, rémülten, de kétségbeesetten.

„Jó. Pontosan húsz percre el kell hagynom a kórházat anélkül, hogy a rendőrök tudnának róla. Hogyan?”

Brenda nagyot nyelt. „A folyosó végén lévő mosodai csatorna a pince rakodóteréhez vezet. Az ott lent lévő kamerák elromlottak. De a rendőrök tízpercenként ellenőrzik majd ezt a szobát.”

„Akkor leülsz abba a székbe” – mutattam a sarokba. „És felolvassz Emilynek egy magazint. Ha kinéznek az ablakon, látják, hogy a munkádat végzed. Ha bejönnek, mondd meg nekik, hogy elmentem a menzára kávét kérni.”

Nem vártam meg, hogy újra beleegyezzen. Kiosontam a nehéz ajtón, lehajtott fejjel, egy gyászoló családtag lassú, kimerült csoszogását tükrözve. A rendőrök alig pillantottak rám, amikor befordultam a sarkon.

Miután eltűntem a szemem elől, katonás pontossággal lépkedtem. Lefelé a lépcsőházban, elhaladva a harmadik emeleti mosókonyha mellett, erőltettem a nehéz acélcsúszda rozsdás reteszt, és lecsúsztam két emeletet a sötétben, végül egy halom szennyes kórházi ágyneműben landoltam a pincében.

Kirohantam a rakodótérről a fülledt éjszakai levegőbe. Rohanva tettem meg a három háztömbnyit a gyermekgyógyászati ​​klinikáig. Zárva volt, lekapcsolták a villanyt, a bejárati ajtók zárva.

Hátramentem, találtam egy laza ablakot a sikátorban, és ököllel betörtem. Bemásztam, ügyet sem vetve az ingujjamon áttört üvegszilánkra. A klinika csendes volt. Átrohantam a várótermen, átnéztem a játékládákat, a pultokat, a recepciós asztal mögötti elveszett tárgyak listáját.

Semmi

Hideg és éles pánik hasított a torkomba. Ránéztem az órára. 8:45.

Aztán megláttam. Az orvosi pult mögötti polcon állt, várva, hogy egy síró gyerek magához vegye. Egy rongyos, barna plüssmackó, a hátán egy szakadt varrással.

Kikaptam, kitéptem belőle a tömést, és megtapogattam egy fém pendrive kemény, hideg széleit.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Megvan a bomba. Most már meg kell építenem a detonátort.

Visszaértem a kórház alagsorába, felmentem a szolgálati lifttel a második emeletre, majd felsétáltam a lépcsőn a harmadikra. Ahogy Emily szobájához közeledtem, hangokat hallottam. Dühös hangokat.

Bekukucskáltam a sarkon. Nolan rendőrtiszt és a másik rendőr az ajtó előtt álltak, és Brendával vitatkoztak.

„Nem érdekel, ha kávézni ment, Brenda! A seriff azt mondta, hogy vezessünk be karantént!” – vakkantotta Nolan.

Kiléptem az árnyékból, két állott csésze kávéval a kezemben. – Van valami probléma, tiszt úr?

Nolan megpördült, keze a fegyverén. Zsibbadtnak tűnt. Verejték gyöngyözött a homlokán. Rám nézett, majd a kávéra, aztán vissza a partnerére.

– A kórházi szárnyat lezárták, Carter – mondta Nolan kissé remegő hangon. – Biztonsági fenyegetés. Valaki betört az utca túloldalán lévő klinikára. Átszállítjuk a feleségét egy biztonságos emeletre. És velünk jön az őrsre kihallgatásra.

Nolan előrelépett, és előhúzott egy pár acél bilincset az övéről.

Már nem úgy viselkedett, mint egy magabiztos, korrupt zsaru. Úgy viselkedett, mint aki rájött, hogy túllépte a határait. És pontosan erre az előnyre volt szükségem.

4. fejezet: A szerencsejáték

Nolan meg akart bilincselni, de nem hátráltam. Ehelyett egyenesen a személyes terébe léptem, arra kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

– Nolan – mondtam halkan, de csak neki szánt hangnemben. – Izzadsz. Remeg a kezed. Nem jelentkeztél gyilkosságért, ugye?

Megdermedt. A társa pár méterre volt tőle, egy arra járó orvos elterelte a figyelmét.

– Fogd be a szád, és fordulj meg! – sziszegte Nolan, de a hangjában nem volt meggyőződés.

– Megvan a lendület, Nolan – suttogtam, miközben néztem, ahogy a pupillái kitágulnak a pániktól. – Itt vannak a talajtani jelentések. A banki átutalások. A környezeti veszélyekre vonatkozó figyelmeztetések, amiket Travis elásott. Szövetségi bűncselekmények. Amikor az FBI beront ebbe a városba, Mercer a busz alá fog dobni, hogy megmentse a fiát. Tudod, hogy meg fogja tenni.

Nolan állkapcsa megfeszült. Úgy nézett a bilincsekre a kezében, mintha hirtelen égetni kezdenék.

„Letartóztathat most azonnal” – folytattam. „És bűnrészesként állíthatom bíróság elé gyilkossági kísérletben és belföldi terrorizmusban. Vagy besétálhat velem abba a szobába, és kitalálhatunk egy módot, hogy megtarthassa a nyugdíját és a szabadságát.”

Nolan három gyötrődő másodpercig bámult rám. A kórházi interkom zümmögött. A fehérítő szaga elviselhetetlenül erős volt.

Lassan leengedte a bilincset. A társához fordult. „Hé, Smitty! Menj, biztosítsd a területet lent. Én fogom itt lebonyolítani az előzetes kihallgatást.”

Smitty felmordult, láthatóan unatkozva, majd a liftek felé indult.

Nolan követett Emily szobájába. Brenda, a nővér, a sarokban kuporgott, és egy magazint szorongatott pajzsként. Emily felnézett rám, szemei ​​tágra nyíltak a félelemtől.

– Jól van, Em – mondtam, és bezártam magunk mögött a nehéz faajtót.

Elővettem a titkosított katonai laptopomat a sporttáskámból, bedugtam az USB-t, és megkerültem az Emily által beállított alapvető titkosítást. A fájlok betöltötték a képernyőt. Rosszabb volt, mint gondoltam. E-mailek Travistől, amelyek hat vegyértékű króm lerakását utasították a város vízellátása közelében lévő talajba. Kártérítések a helyi bíráknak. És hamisított okiratok azokról az ingatlanokról, amelyeket elloptak, hogy fedezzék a hulladéklerakót.

Nolanre néztem. A képernyőt bámulta, minden vér kifutott az arcából.