1. RÉSZ
– Add ide a foglalási szerződést. Felmondom, te pedig megrendeled a szürke teherautót.

Az anyósom úgy tette le a rendelést a virágboltom pultjára, mintha ő is megvette volna az üzletemet.

Fel sem nézve folytattam néhány ecuadori rózsa szárának vágását.

– A teherautót már kifizettem, Teresa asszony. Bordó, mert szeretem a bordót.

– Julian nevetségesnek tartja.

–Akkor Juliánnak vennie kellene egy szürkét.

Két másodpercig csak a vödörnek csapódó szár hangját lehetett hallani.

Teresa Ortega összeszorított szájjal nézett rám. Hatvanegy éves volt, rendkívüli képessége volt arra, hogy bármilyen beszélgetést családi megpróbáltatássá változtasson, és meg volt győződve arról, hogy minden, ami a fia tulajdona, egy kicsit az övé is.

A probléma az volt, hogy már hét éve voltam Julián felesége, és még mindig nem értettem egy nagyon egyszerű dolgot: a munkám nem hobbi.

A Flor de Abril nevű kis virágboltot Guadalajarában egy lyukas kirakatból esküvők, éttermek és céges rendezvények kiszolgálására szakosodott vállalkozássá építettem. Három éven át minden plusz pesót megspóroltam, hogy új szedánt vegyek.

Eladó ez a táska

Ez egy weboldali elem

Az új terepjáró számlája az én nevemre szólt.

Julian egyetlen fillért sem tett hozzá.

– Egy család vagyunk – erősködött Teresa. – A pénzedet is a mi szükségleteinkre kellene fordítanod. A vidéki házamnak vízszigetelésre van szüksége.

—Munkaidőszak alatt készült

– A fizetésem alig elég.

– Ettől a teherautóm sem építőanyag.

Teresa arca felderült.

– Nagyon önző vagy, Marianna.

– És eltorlaszolod a virágos hűtőszekrényt.

Elment a kapun.

Azon az estén Julian pontosan kilenc perc alatt kezdett.

– Anyám sírva hívott fel.

– Anyád nem sírt. Dühös volt.

– Azt mondja, megaláztad őt.

Letettem a száradó tányért, és ránéztem.

Julian nyomtatókat és irodai berendezéseket javított. Nem keresett rosszul, de különös viszonya volt a pénzhez: az övé videojátékokon, ételen és késedelmes fizetéseken tűnt el; az enyém szerinte „ismerős”-nek kéne lennie.

– Miért mondtad meg neki, mennyibe került a teherautó?

— Családi dolgok

– És miért mondtad neki, hogy kölcsönadjuk neki?

Lesütötte a szemét

Ekkor értettem meg, hogy Teresa nem mindent kitalált.

– Csak azt mondtam, hogy néhány hétvégén segíthetünk neki bevásárolni, vagy elvihetünk dolgokat a vidéki házba.

-Nem. Az autómmal nem fogok földeszsákokat, virágcserepeket, szerszámokat vagy húsos dobozokat szállítani.

– Mariana, az anyukám.

– És én a feleséged vagyok, nem egy autókölcsönző cég.

Dühösen felkelt.

– Még azt sem tudod, hogyan kell megosztani.

–Tudom, hogyan kell megosztani. Amit viszont nem tudok, az az, hogyan adjam tovább azt, amit három évbe telt megszereznem.

Másnap katasztrófa volt az üzlet. Egy beszállító harminc, a hideg által megtépázott hortenziát szállított, és még aznap este kétszáz fős esküvőt tartottam.

11:20-kor csörgött a mobilom.

Mauricio volt az, az ügynökség tanácsadója.

– Mariana asszony, megérkezett a teherautója. Befejeztük az átvizsgálást, és ma kiszállíthatjuk.

Szinte gyermeki boldogságot éreztem.

Amíg a tönkrement virágokra nem néztem.

Egy tlajomulcoi bölcsődébe kellett mennem a pótlásért.

Felhívtam Juliant.

–Szükségem van a segítségedre. Hagyok neked egy közjegyző által hitelesített különleges meghatalmazást, hogy a márkakereskedésben megtekinthesd a teherautót. Csak nézd meg, írd alá az átvételi elismervényt, és ha minden rendben van, vedd birtokba. Később érkezem.

A hangneme azonnal megváltozott.

– Persze. Tudok róla.

Fél óra múlva találkoztunk egy közeli közjegyzői irodában.

Miközben az asszisztens a dokumentumot készítette, Julian elkezdte tapogatni a hasát.

– Azt hiszem, valami, amit ettem, nem állt jól nekem.

– Mit ettél?

—Néhány carnitas taco.

Aztán kimondta azt a mondatot, amit később sokszor elismételtem magamban.

– És anyámat is tedd meg képviselőnek, arra az esetre, ha rosszabbul érezném magam.

Ránéztem.

-Szóval így?

– Csak a kiszállítás miatt. Jöhet velem. Sietsz, és én akár egész délután a fürdőszobában is maradhatok.

Nemet kellett volna mondanom.

De várt rám a beszállító, a barátnőm négypercenként írt üzenetet, és két alkalmazott kérdezte, mit kezdjek 120 asztaldísszel.

A közjegyző világossá tette, hogy a hatáskörei kifejezetten erre a járműre vonatkoznak: a dokumentáció áttekintése, az átvételi elismervény aláírása és a jármű fizikai átvétele. Nem volt felhatalmazva annak eladására, jóváhagyására vagy tulajdonjogának megváltoztatására.

Lélegzett.

—Rendben. Tedd bele.

Cég.

Negyven perccel később már a gyerekszoba felé tartottam.

Szörnyű volt a térerő. Majdnem három órát töltöttem virághordással, napellenzőkkel és a logisztika intézésével.

Amikor visszaértem az útra, a telefonom egyszerre tizenegy üzenetet kapott.

Az egyik Renatáé volt, Julian húgáé.

Egy fotóval érkezett.

Teresa megjelent a nappalija tükre előtt egy fukszia színű kabátban, hatalmas szemüvegben és fekete autós kesztyűben, amilyet még soha nem láttam rajta.

Az üzenet így szólt:

„Mariana, tényleg kölcsönadtad anyukámnak a teherautódat? Már fél órája azt hajtogatja, hogy megveszi „az új járgányát”. Julián bezárva van a fürdőszobába, mert azt állítja, hogy ételmérgezést kapott.”

Ürességet éreztem a gyomromban.

Felhívtam az ügynökséget.

– Kérlek, kapcsolj össze Mauricióval.

– Szállításon van – felelte a recepciós. – De ne aggódjon, Mariana asszony. A képviselője már megérkezett.

– Melyik képviselő?

– Teresa Ortega asszony. Magával hozta az eredeti meghatalmazást.

Az útra néztem.

Aztán az idő.

Harmincnyolc perc telt el azóta, hogy Teresa elhagyta a házát.