– Már leszállították önnek a teherautót?

Rövid szünet következett.

– Befejezik.

Letettem a telefont.

Nem hívtam Juliant.

Beszélgetni kezdtem Renatával, és egyetlen kérdést írtam fel:

– Tudod, hová tervez menni?

A három pont szinte azonnal megjelent.

„Most hívott fel. Azt mondja, hogy az ügynökség után elmegy a López Mateos kiegészítőpiacára. Rózsaszín telefontokokat akar venni, mert szerinte a fekete belső „túl férfiasnak” tűnik.”

Éreztem, hogy minden dühöm megfagy.

Megkértem a futárt, hogy egyenesen az ügynökséghez vezessen.

Amikor megérkeztünk, Mauricio sápadtan üdvözölt.

– Mariana asszony… a készülék huszonöt perce elment.

– Aláírta Teresa a jegyzőkönyvet?

– Igen. A meghatalmazás rendben volt.

– A számla?

—Az elektronikus számla továbbra is az Ön nevére szól. Átadtuk Önnek a szállítási dokumentáció másolatát.

Aztán kinyitott egy fiókot.

– De történt valami.

Elővett egy kis fekete dobozt.

Belül egy másik okosvezérlő volt a teherautóhoz és egy programozókártya.

– Az anyósa annyira feldúlva távozott, mert nem akartunk neki prémium szőnyegeket adni, hogy elfelejtette a második kulcsot.

Átvettem az irányítást.

Mauricio még mindig beszélt, de alig hallottam már.

Mert abban a pillanatban kaptam egy másik üzenetet Renatától.

Ez egy képernyőkép volt.

Beszélgetés Teresa és Julián között.

Terézia még aznap reggel ezt írta:

„Amint megkapom, elmondom Marianának, hogy megegyeztünk, hogy a hét folyamán felhasználom. Ha tiltakozik, akkor a közjegyző előtt mondd ki, hogy beleegyezett.”

És Julian így válaszolt:

„Igen. Először hagyjuk, hogy a teherautó elhagyja a kereskedést. Aztán meglátjuk, hogyan érvelünk vele.”

Eltettem a telefont.

Elvettem a második kulcsot.

És most először értettem meg, hogy az a történet sosem egy teherautó színéről szólt.

2. RÉSZ
– Hitelesített másolatra van szükségem a szállítólevélről és mindarról, amit Teresa aláírt – mondtam Mauriciónak.

Olyan nyugodt volt a hangom, hogy abbahagyta a bocsánatkérést.

Kérte a dokumentumokat.

Amíg vártunk, felhívtam a közjegyzői irodát.

Elmagyaráztam, hogy azonnal vissza szeretném vonni az aznap reggel adott különleges meghatalmazást. Az ügyvéd, aki segített, megerősített valami fontosat: Teresa azért vehette át a készüléket, mert én magam engedélyeztem, de ez a meghatalmazás bármilyen későbbi intézkedéshez visszavonható.

Kértem a folyamat elindítását, és hivatalos értesítést küldtem Juliánnak és Teresának is.

Aztán a táskámba tettem a teherautó fizetési bizonylatának másolatát, az adásvételi szerződést, az elektronikus számlát és az anyósom által aláírt dokumentumot.

Nem akartam kiabálást.

Bizonyítékot akartam.

Renata hívott.

– Mariana, mielőtt azt gondolnád, hogy mindenkinek a telefonját megnézem, anya hónapokkal ezelőtt nyitva hagyta a WhatsApp webes fiókját a laptopomon. Ma üzent, hogy megmutassa a teherautóját, és láttam a beszélgetést Juliánnal.

—Küldd el nekem a mai teljes beszélgetést. Az egészet.

—Ja va.

Öt fogás történt kevesebb mint egy perc alatt.

A szállítóautóban olvastam őket.

Julian két napja készítette elő a manővert.

„Amikor Mariana a bölcsődében van, nem lesz térerője.”

– Azt mondom, beteg lettem.

„A meghatalmazással kiveheti.”

„Ha egyszer kint lesz az autó, nehezebb lesz nemet mondanom.”

A férjem nem akarta ellopni a teherautót.

Ez majdnem egyszerűbb lett volna.

Kész tényt akart teremteni, hogy engedésre kényszerítsen.

Ez volt az a fajta manipuláció, amit ő a „problémák elkerüléseként” értett.

Negyven perccel később megérkeztünk a López Mateos kiegészítőpiacra.

A terepjárót két folyosóval a bejárattól találtam.

Lehetetlen volt nem látni őt.

Új.

Fényes.

Sötét borszínű.

Anyósom leparkolt, két parkolóhely egy részét elfoglalva. A csomagtartó nyitva volt, és egy árus egy hatalmas csomag pasztellrózsaszín telefontokot próbált bepakolni.

A padlón egy strasszokkal kirakott kormánykerék-huzat és két szőrös párna hevert.

Pár méter távolságból álltam és figyeltem.

Teresa telefonált.

– Igen, Julián, persze, hogy megvan. Gyönyörű. Mariana egy darabig mérges lesz, aztán túlteszi magát rajta.

Szünetet tartott.

– Ne légy gyáva. Mondd meg neki, hogy a te ötleted volt.

Ez kivégzett bennem valamit.

Megvártam, amíg az anyósülésen hagyja a telefonját.

A teherautó két vezérlője ugyanazt a rendszert használta.

Megnyomtam a gombot.

Az ajtók bezárultak.

A törzs ereszkedni kezdett.

Az árus azonnal visszahúzta a kezét.

– Hé! – kiáltotta Teresa. – Mit tettél?

– Semmi, asszonyom.

Teresa kihúzta a vezetőoldali ajtót.

Zárt.

Átnézett az üvegen.

Benne volt a táskája, a mobiltelefonja és a kulcs, amit használt.

Aztán előjöttem egy sor szőnyeg mögül.

– Azt hiszem, egy dolgot elfelejtett.

Megmutattam neki a második kontrollt.

Anyósom arckifejezése két másodperc alatt háromszor is megváltozott.

Meglepetés.

Félelem.

Düh.

– Mariana! Azonnal nyisd ki!

– Először is szeretnék hallani valamit.

-Milyen dolgot?

– Miért tudta Julián már tegnap óta, hogy nem lesz térerőm a gyerekszobában?

Az arca megdermedt.

– Nem tudom, miről beszélsz.

Elővettem a mobilomat.

– Azon is elbeszélgettem, hogy a meghatalmazást felhasználva elviszik a teherautómat, mielőtt megérkezhetnék.

Terézia lehalkította a hangját.

– Ezek családi beszélgetések. Renatának nem volt joga megmutatni őket neked.

Nem tagadott semmit.

Ennyi elég volt.

– A meghatalmazás visszavonása már folyamatban van.

– De már leszállították nekem a teherautót!

—A nevemre. A nevemre szóló számlával. A számlámról fizetve.

– A házasságodból van.

– Ezt majd az illetékes hatóságok döntik el, ha valaha is ingatlanvita merül fel. Nem te egy bolhapiacon.

Az árus lassan elkezdte pakolgatni a bőröndjeit.

Teresa megpróbálta megváltoztatni a stratégiáját.