Julian kezdett bosszankodni.
– Te is túlzol. Nem adtuk el a teherautót. Nem változtattuk meg a tulajdonjogát. Anyukám csak most vette át.
– Miután hazudott nekem.
– Mert te sosem adod fel.
– És gondoltál már arra, hogy talán nincs is kötelességem lemondani valamiről, amiért fizettem?
Csend lett.
Évekig összekevertem a viták elkerülését a házasság fenntartásával.
Amikor Teresa eldöntötte, hol tölti a karácsonyt, én engedtem.
Amikor Julian kölcsönadta a szerszámaimat, engedtem.
Amikor az anyja bejött a lakásunkba egy kulccsal, amit ő adott neki anélkül, hogy megkérdezte volna velem, két napig veszekedtünk, aztán beadtam a derekamat.
A teherautó csak egy sokkal régebbi problémát mutatott láthatóvá.
Elővettem egy jegyzetfüzetet.
– El kell mondanod valamit. Felhasználtad más eljárásokban is a dokumentumaimat?
-Nem.
— Gondold át alaposan.
-Nem.
– Ön adott információt a pénzintézetnek az engedélyem nélkül?
-Igen.
– Aláírtad nekem?
-Nem.
Néhány másodpercig figyeltem őt.
– Majd én megnézem.
Felhívtam a pénzügyi cég számát, ami a mappában szerepelt.
Bemutatkoztam, és kértem, hogy beszélhessek a felelős tanácsadóval.
Nem magyaráztam a vádakat.
Csak a pályázat állapotára kérdeztem rá.
A férfi megerősítette, hogy ez egy előzetes aktája, formalizálás, szerződés vagy bármilyen kifizetés nélkül. Az aláírásomra továbbra is szükség volt, de soha nem kaptam meg.
E-mailben kértem a dokumentumaimmal kapcsolatos folyamatok leállítását, és írásbeli megerősítést kértem.
Aztán felhívtam a könyvelőmet.
Elmagyaráztam neki, hogy bizonyos üzleti kimutatásokat az engedélyem nélkül megosztottak, és megkértem, hogy ellenőrizze, mely pénzügyi dokumentumok vannak az otthoni számítógépen tárolva, és változtassa meg a könyvelési rendszer jelszavait.
Julian egyre kényelmetlenebbül figyelt engem.
– Tényleg muszáj mindezt megcsinálnod?
-Igen.
– Én vagyok a férjed.
– Pontosan ezért.
Délután kaptam egy e-mailt a közjegyzői irodától, amelyben megerősítették, hogy a meghatalmazás visszavonását hivatalossá tették, és a vonatkozó értesítések előkészítése folyamatban van.
Azt is írtam a hivatalnak, hogy senki más nem jogosult a járművel kapcsolatos jövőbeni eljárások elvégzésére.
Aztán megváltoztattam a netbanki jelszavamat.
Julian ide-oda járkálni kezdett.
-Úgy viselkedsz, mintha bűnöző lennék.
– Úgy viselkedem, mint aki most jött rá, hogy a férje az iratait használja fel, hogy később meggyőzze.
– Mindez azért történt, hogy segítsek anyámon.
– Nem. Azért tette, hogy ne kelljen nemet mondanom neki.
Ez a mondat megállította.
Mert az volt mindennek a középpontja.
Julian soha nem tudott nemet mondani Teresának.
Aztán ránk, a többiekre hárította az árát.
Megszólalt a telefonja.
Ő volt az.
Kihangosítóra tette anélkül, hogy megkérdezte volna.
– Julian, szólj a feleségednek, hogy jöjjön értem. Már egy órája itt vagyok.
– Anya, hívj egy taxit!
Csend lett.
Felnéztem.
Ez volt az első alkalom, hogy hallottam tőle ilyesmit mondani.
– Mit mondtál?
– Hívj egy taxit.
– Most te is az ő pártjukra állsz?
Julián lehunyta a szemét.
– Nem az a kérdés, hogy kivel állnak szemben. A teherautó Marianáé.
Terézia sikoltozni kezdett.
Hogy én tettem tönkre a családot.
Amit egy feleségnek meg kell osztania.
Hogy mindent feláldozott a fiáért.
Hogy azért volt pénzem, mert Julián „ennyit engedett dolgozni”.
Az utolsó mondat elért valamit, amit az egész érvelésem nem tudott.
Julián kinyitotta a szemét.
– Anya, elég volt ebből.
– Tekintettel erre?
– Marianának nincs szüksége az engedélyemre a munkához.
– Ne kezdj hülyeségekkel.
– És ahhoz sem volt jogunk, amit ma tettünk.
Terézia hallgatott.
Aztán azt mondta:
– Te magad adtad nekem az ötletet.
Julian rám nézett.
Nem fordítottam el a tekintetemet.
– Igen – felelte. – És ez helytelen volt.
Terézia letette a telefont.
Nem éreztem diadalmasnak magam.
Fáradtnak éreztem magam.
Julián leült.
-Sajnálom.
– Nincs szükségem gyors bocsánatkérésre.
– Szóval, mit akarsz?
Egészen visszagondoltam erre a kérdésre.
– Azt akarom, hogy menj el néhány napra.
Az arca megváltozott.
– Kirúgsz engem?
–Mondom neked, hogy ma este nem akarok olyan mellett aludni, akiben nem bízom.
– Marianna…
„Nem csak a teherautóról van szó. A hazugságokról is. A kölcsönről. A dokumentumokról. A beszélgetésről az anyáddal. Betegséget színleltél, hogy manipulálhass egy meghatalmazást, amit benned bízva írtam alá.”
– Meg tudjuk oldani.
– Talán. De ma este nem.
Bepakolt egy kis bőröndöt.
Mielőtt elment, a lakáskulcsát az asztalon hagyta.
– Menjek anyámmal?
– Ez rajtad múlik.
Végül egy munkatársánál maradt.
Másnap kicseréltem az elektronikus zárat.
Nem azért, mert hitte, hogy Julián titokban visszatér, hanem azért, mert Teresa évekig megőrizte az előző fizikai kulcs másolatát.
Renata hívott reggel.
– Anyám azt mondja, hogy elárultam.
– Nem akarlak belerángatni.
– Már részt vettem benne, mivel úgy döntött, hogy megmutatja nekem a tervét.
Megköszöntem neki a képernyőképeket.
Azt is kértem tőle, hogy őrizze meg őket, és ne tegye közzé, illetve ne küldje el senki másnak.
Nem akartam családi háborút a közösségi médiában.
Határokat akartam.
Két nappal később felkerestem egy családjogi ügyvédet.
Nem azzal a kéréssel érkeztem, hogy azonnal váljunk.
Kérdésekkel érkeztem.
Elvittem az autófizetési bizonylatokat, a számlát, a hitelkérelmet, a lemondási e-maileket és a képernyőképeket.
Az ügyvéd nyugodtan áttekintett mindent, és elmagyarázta, mely dokumentumokat kell megőriznem, és miért fontos elkülöníteni a valós tényeket a családi fenyegetésektől.
