1. RÉSZ
Az öregember takarója már majdnem elnyelte a kereket, amikor Jacinta rájött, hogy ha senki sem avatkozik közbe a következő három lépésben, a férfi kirepül a kerekesszékből a tér macskaköveire. Piacnap volt San Jerónimóban, Nayaritban. A gyümölcsstandok és a kisteherautók között senki sem nézte a régi szék bal kerekét, ahol a vastag anyag a küllők köré csavarodott.

Jacinta átment az utcán. Lehajolt, az ellenkező irányba húzta a takarót, kiszabadította az anyagot, és az öregember lábára hajtogatta.

A széket toló férfi mozdulatlan maradt.

—Létrehozva

Az idegen a kereket és a takarón lévő fekete foltot nézte.

—Nincs értelmes fordítás

– Mert a kezei mögött van.

Jacinta az öregemberre nézett. Körülbelül hetven éves lehetett, arcát egy hosszú betegség sújtotta, bal oldala pedig lebénult. A tekintete mégis minden mozdulatát követte.

Addig hajolt le, amíg a lány szintjére nem ért.

– Jó napot kívánok, uram. Elnézést, hogy engedély nélkül megérintettem a takaróját.

Az öregember lassan pislogott.

„Apám február óta nem szólt hozzám” – mondta a férfi.

– Nincs habla, de beszélek.

Mateo Castañeda voltam, 37 éves, és egy családi mangófarmot vezettem. Mióta édesapám, Don Ernesto szélütést kapott, az elmúlt 8 hónapban próbáltam egyszerre gazdálkodó, fiú és ápoló lenni.

Jacinta a lejtőre mutatott.

– Ne nyomd egyenesen lefelé. Laza kavics van rajta. Ha a kerék beszorul, a férfi súlya ráesik.

—Milyen jól szórakozol?

– Háttal nekem. Először te szállj le, és húzd magadhoz a széket.

A megfigyelő Mateo

—¿Használva van?

Jacinta szíve furcsán vert. Soha senki nem tette fel neki ezt a kérdést.

—Nem. Nincs szójaszósz.

– Túl sokat tud ahhoz képest, hogy semmi.

Jacinta szorosabbra húzta a hátizsákja pántját. Belül egy váltás ruha, egy fésű, egy törölköző és 63 peso volt. Hat hónapja gyalogolt városról városra, munkát vállalt ételért cserébe, és ott aludt, ahol csak talált szállást.

– Don Mateo, ki gondoskodik az apádról?

– Haha. És Tomasa segít, amikor tud.

– És ki gondoskodik a ranchról, amíg te gondoskodsz róla?

Mateo túl sokáig várt a válasszal.

– Tudok gondoskodni apádról – mondta Jacinta –. Tudom, hogyan kell megváltoztatni a testhelyzetét, hogyan kell megetetni anélkül, hogy megfulladna, hogyan kell fürdetni anélkül, hogy megaláznám, és hogyan kell észrevenni, ha fájdalmai vannak, még akkor is, ha nem tudja kimondani.

—Megérkeztél?

– 12 éves kora óta betegeket gondoz.

Mateo a hátizsákra nézett.

– Akkor miért sétál egyedül az úton?

Jácinta megmentette a tekintetet.

– Mert tudom, hogyan kell gondoskodni a betegekről. Amit nem tudok, az az, hogy hazamenjek. Az apádról gondoskodom, Don Mateo. Csak ne küldj vissza a családomhoz.

Mateo őr néma

– Van itt valaki, aki tudna önért kezeskedni?

—Nem

Több kereskedő is a standjairól figyelte az eseményeket.

– Tudod, mire gondolnak?

– Igen. De jobban aggódom amiatt, hogy mit fogok enni jövő héten.

Mateo felsóhajtott

—Gyere el a tanyára 7 napra. Ha tudod, miről beszélsz, maradhatsz.

A ranch 40 percre volt a várostól, mangóültetvények vették körül. Tomasa kijött, hogy üdvözölje őket. 58 éves volt, éles szemmel és kézzel, mint aki egész életében dolgozott.

– Jacinta segíteni fog nekünk apámmal – magyarázta Mateo.

Tomasa a hátizsákra nézett, de nem vitatkozott.

Don Ernesto a régi nappaliban telepedett le, egy ablak közelében. Jacinta az ágya mellett ült.

– Don Ernesto, ha a válasz igen, pislogj egyszer. Ha nem, pislogj kétszer. Ha valami fáj, csukd be szorosan a szemed, és akkor abbahagyom.

Az öregember egyszer pislogott.

Mateo a szája elé kapta a kezét, és kiment a szobából.

Azon a délutánon Jacinta mindent felfedezett, amit senki más nem látott. A matrac elhasználódott. Don Ernesto túl sokáig feküdt hanyatt. A háta vörös volt, és a jobb sarka a fekélyesedés szélén állt. A pohár víz messze volt a jobb kezétől, az egyetlentől, amelyik még ereje volt.

Jacinta abba a kezébe tette a poharat.

Don Ernesto a kezében tartotta, kiöntötte a felét, de egyedül megitta.

Aztán hangtalanul sírt.

Jacinta nem próbálta megvigasztalni. Csak mellette maradt.

Néhány hét alatt megváltozott a megszokott rutin. Jacinta néhány óránként megfordította, kisimította a lepedőket, besűrítette az ételét, és minden gyógyszert, minden pohár vizet, minden lázat feljegyzett egy jegyzetfüzetbe. Mateo elkezdte átaludni az éjszakát, és tiszta fejjel tért vissza a kertbe.

Véget ért a hét. Aztán egy másik. Senki sem mondta, hogy „maradj”, és senki sem mondta, hogy „menj”.

És Jácinta ott maradt.

De egy hónappal később, egy gyógyszertári pult előtt állva, rájött, hogy megszökött egy házból, csak hogy ugyanabba a ketrecbe lépett be.

2. RÉSZ
Don Ezequiel patikája a városháza mellett volt. Jacinta lement a faluba, hogy olajat hozzon Don Ernesto bőrének védelmére.

– Igen, nálam van – mondta a gyógyszerész. – 48 pesóba fog kerülni.

Jacinta bedugta a kezét a szoknyája alá. 11 hüvelyk alacsony volt.

Ez egy kis összeg volt bárki számára, akinek fizetése volt. Neki viszont egy fal volt.

– A Castañeda ranch számlájára tegyem? Don Mateo kéthetente fizet.

Jácinta a korsóra nézett.

-Nem, köszönöm.

Vétés nélkül távozott.