Végül szabadjára engedte azt, amit gyakorolt.

– A ház a tiéd is. Megvan a szobád. Helyed van az asztalunknál.

Jácinta kinyitotta a kaput, de nem azért, hogy elkísérje.

– Emlékszel arra a napra, amikor úgy döntöttek, hogy én fogok gondoskodni Don Rosendóról?

Julián hallgatott.

– Az asztalnál ültél. Én szolgáltam fel nekik az ételt. Marta azt mondta: „Csütörtökön apámmal mész.” Senki sem kérdezett meg.

– Nem volt más megoldás.

– Igen, voltak. Megkérdezhetik.

– Jacinta, neked nem volt férjed, gyerekeid, munkád.

Száraz nevetést hallatott.

– Nem volt munkám, mert 12 éves korom óta ingyen dolgoztam.

Julian felemelte a hangját.

– Te is egy öregemberről gondoskodsz itt!

-Igen.

— Akkor mi a különbség?

Jacinta a köténye zsebébe nyúlt, és előhúzott egy összehajtott példányt a szerződésből.

– Íme a különbség. Minden hónapban fizetést kapok. Vasárnaponként szabadnapjaim vannak. Megvehetem a holmijaimat anélkül, hogy engedélyt kérnék. És ha el akarok menni, elmegyek.

Julian megvetéssel és fájdalommal nézett a papírra.

– Alkalmazott lettél.

-Igen.

– Anyánk sírna, ha meghallaná téged.

–Édesanyánk meghalt, amikor 12 éves voltam, és ugyanebben az évben rám maradt a nagymamám gondozása. Nem fogom életem hátralévő részét mások által rám erőltetett bűntudatnak engedelmeskedve leélni.

Julian nagyot nyelt.

– Márta meghalhat.

Jácint egy másodpercre lehunyta a szemét.

„Lehet. És fáj. De ha visszamegyek, gondoskodni fogok Martáról, amíg jobban nem lesz, vagy meg nem hal. Aztán valaki más betegszik meg. Aztán az egyik gyereked megházasodik, beteg apósa lesz, és újra azt mondják, hogy „nincsenek kötelezettségeim”. Ismerem azt a folyosót. Nincsenek ajtajai.”

Julian titkolózva sírt.

– Akkor nem jössz vissza.

-Nem.

Behívta enni.

Mielőtt elment, Jacinta átnyújtott neki egy vászoncsomagot.

Benne volt szinte minden, amit október óta megspóroltam.

– Marta gyógyszerére van szükség.

– Ezt nem tudom elfogadni.

Jácinta összezárta a kezét.

– Igen, megteheted. És ha vége, küldj egy üzenetet. Minden hónapban küldök valamit.

Julian zavartan nézett rá.

– És te nem jössz?

– Pénzt küldök. Nem az életemet.

Julian még sötétedés előtt elment.

Jacinta addig maradt az udvaron, amíg már nem látta. Aztán bement Don Ernesto szobájába.

Az öregember kinyújtotta jobb kezét a lepedő fölé.

Rátette a sajátját.

Egyszer megnyomta.

Több kérdés nem volt.

A következő hónapokban Marta állapota először javult, majd rosszabbodott, végül ismét stabilizálódott. Jacinta soha többé nem tért vissza a családjához. A segítségnyújtása sem szűnt meg.

Minden hónap végén elküldte a fizetésének egy részét.

Ez zavarta össze Juliant először a legjobban: a húga anélkül mondott nemet, hogy megszűnt volna szeretni őket.

Don Ernesto még majdnem 3 évig élt.

Soha többé nem tudott járni, és soha nem nyerte vissza a beszédkészségét, de visszanyerte a döntéshozatal képességét. A tábla segítségével ő választotta ki, mit akar enni, mikor akar kimenni a folyosóra, kivel szeretne találkozni, és milyen tanácsot akar adni Mateónak a kerttel kapcsolatban.

Mateo, aki régen mindent eldöntött helyette, hogy „gondoskodjon róla”, megtanult kérdezni.

Egy nap Jacinta meglepte, amikor két órán át vitatkozott az apjával arról, hogy tanácsos-e kivágni egy hektárnyi öreg fát.

„És ki nyert?” – kérdezte a lány.

Mateo felvette a kartont.

– Ő. Mint mindig.

Don Ernesto halványan elmosolyodott, alig ért el a szája egyik oldaláig.

Egy júniusi reggelen halt meg. Jacinta egy széken aludt az ágya mellett, mert napok óta légzési nehézségei voltak.

Amikor a ritmus megváltozott, felhívta Mateót.

Nem voltak kiáltások vagy futkosások.

Mateo az egyik oldalon ült, Jacinta a másikon.

Don Ernesto utoljára kinyitotta a szemét, és fia kezéért nyúlt. Aztán Jacintáért.

A még meglévő minimális erejével megszorította.

Egyszer.

Hajnali 4:17-kor abbahagyta a légzést.

A temetésen a város fele gratulált Mateónak, amiért példaértékű fiú volt. Jacintának azt mondták, hogy „angyal” volt.

Megköszönte nekik anélkül, hogy kijavította volna őket.

De amikor visszatértek a tanyára és mindenki elment, Mateo ott találta Jacintát, amint elpakolta a ruháit.

-Mit csinálsz?

– A munkám elkészült.

– El akarsz menni?

— Még nem tudom.

Mateo leült apja üres ágyának szélére.

– Ha maradni akar, akkor eljátszunk egy másik szerepet.

Jácinta ránézett.

-Más?

– Másik munka, más fizetés, más körülmények. Te tanítottál erre.

Don Ernesto halála óta most mosolygott először.

Maradt.

Átvette a ház irányítását és a ranch pénzügyeinek egy részét. A vasárnapok az övéi maradtak.

És ezek a vasárnapok elkezdték megváltoztatni az életét.

Először egy szomszéd kérte meg, hogy vizsgálja meg az édesanyját, aki hónapok óta ágyhoz kötött. Aztán egy másik család hívta fel, hogy megtanítsák nekik, hogyan kell mozgatni egy férfit, aki frissen esett át műtéten. Don Ezequiel, a gyógyszerész, elkezdte ajánlani őt.

Jacinta először ingyen ment.

Don Ezequiel három vásárló előtt leszidta.

– Ha tudsz valamit, amit mások nem tudnak, és amivel megelőzheted a fájdalmat, akkor fizetnek érte.

Sajnálom őket.

– A fájdalom nem éri meg a szandálokat.

Jacinta végül nevetett.

Elkezdett fizetést kapni.

Nem kért mindenkitől egyformán. Keveset kért a szegény családoktól, vagy cserébe ételt fogadott el. Azoktól kért ételt, akik a teljes összeget ki tudták fizetni. De most először árat szabott annak, amit már ismert.