A visszaúton megértett valamit, ami jobban megijesztette, mint az, hogy újra egy teherautó alatt aludt: a tanyán jól evett, tiszta ágya volt, és senki sem bánt vele rosszul, de még így sem volt semmije.

Ha elszakadt a szandálja, koldulnia kellett. Ha megbetegedett, másokra támaszkodott. És ha egy nap el akart menni, ugyanazzal a hátizsákkal ment.

Azon az estén Tomasával beszélgetett, miközben mosogattak.

– Mióta vagy itt?

—39 éves.

– Fizetnek neked?

Tomasa elmosolyodott.

– Van házam, ételem, ruhám, gyógyszerem. Soha semmiben sem szenvedtem hiányt.

-Pénz?

Az asszony letette az edényt.

– Amikor szükségem van rá, megkérem Mateót.

– Akkor meg kell kérdezned.

Tomasa nem válaszolt.

Másnap Jacinta megvárta, míg Mateo befejezi az evést.

– Rendbe kell tennem a munkámat.

– Mit javíts meg?

– Fizetést szeretnék. Minden hónapban, ugyanazon a napon, készpénzben. Hetente egy szabadnapot szeretnék. És írásban kérem.

Tomasa abbahagyta a mosogatást.

Mateo úgy nézett Jacintára, mintha nem ismerné.

– Azt hitted, nem fogok fizetni?

– Azt hittem, semmire sem gondoltál.

– Rám tört az aratás.

-Pontos.

Mateo összeszorította az állkapcsát.

– Mennyit kérsz?

Jácinta megadott egy számot.

– Ez több, mint amennyit egy napszámosnak fizetek.

– A napszámos naplementekor fejezi be a munkáját. Hajnali 2-kor kelek, hogy átadjam apádat. Mielőtt én megérkeztem, te mindig későn keltél fel és érkeztél a gyümölcsösbe.

Mateo lenézett.

– Mi van, ha nemet mondok?

Jácinta szíve hevesen vert.

– Vasárnap elutazom.

– Nincs hová mennie.

-Nem.

– Visszamennél az útra pénzért?

– Hogy elmehessek, amikor úgy döntök.

Máté felkelt.

– Tegnap elmentem olajat venni apádnak – folytatta Jacinta. – Nem vettem, mert nem volt elég pénzem. Don Ezequiel felajánlotta, hogy a ranch számlájára írja, de én nemet mondtam.

Mateo sápadtan megfordult.

– Be kellett volna írnia a számlára!

– Igen. De ez a probléma. Minden az engedélykérésen múlik.

Jácinta megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Tizenkilenc éven át gondoskodtam a nagymamámról, a nagybátyámról és a sógornőm apósáról. Mindenki azt mondta, hogy „a család tagja” vagyok. Ezért soha nem kaptam fizetést.

„Soha nem ütöttek meg, és nem hagytak éhezni” – tette hozzá. „Pontosan ez volt a probléma. Mivel jók voltak hozzám, mindenki azt feltételezte, hogy hálásnak kellene lennem. És egy hálás ember nem kérdezi meg, mennyit ér az ideje, nem kér pihenést, és el sem képzeli, hogy elmegy. Én sem képzeltem el évekig. Amíg egy napon rájöttem, hogy szerethetem a családomat, és mégsem adhatom nekik az egész életemet.”

Tomasára mutatott.

– És már 39 éve itt van.

Mateo összevonta a szemöldökét.

–Tomasa a családhoz tartozik.

„Szeretheted őt családtagként, és fizethetsz neki alkalmazottként. Nem ellentétek.”

Ez sokként ért.

Mateo lassan leült.

– Mit szeretne, hogy írjon az újság?

Felírták a fizetést, a fizetésnapot, a vasárnapi szabadnapot, a ranchra terhelt orvosi költségeket, és azt, hogy Jacinta megtarthatja a fizetését, ha néhány napig beteg lesz.

Aztán Mateo bevitte a szerződést az apja szobájába.

– Apa, felolvasok neked valamit.

Don Ernesto végighallgatta az egészet.

– Egyetértesz?

Egyet pislogott.

Mateo ceruzát tett a jobb kezébe.

Az öregember percekig gondolkodott. Nem tudta leírni a nevét; alig húzott egy remegő vonalat.

Jacinta tökéletes aláírásként fogadta ezt a sort.

Novemberben a betakarítás feltárta a káosz árát. A mangótermés közel 40%-a odaveszett a késői betakarítás és a gyümölcshullás miatt. Mateo órákat töltött a számításokkal.

—Többet fogytam 2 hónap alatt, mint amennyit 1 évnyi segélyért fizettem volna.

Decemberben Don Ernesto elkezdte szorítani a jobb kezét. Jacinta ezt szavakba öntve fogalmazta meg: 1 szorítás az igenhez, 2 a nemhez, egy hosszú szorítás a „valami máshoz”.

Aztán készített egy táblát nagy betűkkel.

Az első mondat majdnem egy délelőttöt vett igénybe:

„NE ÜLTESS ALÁ!”

Don Ernestonak sikerült elmagyaráznia, hogy az alsó rész túl sok nedvességet őriz; Mateo elhunyt testvére 20 évvel ezelőtt elveszítette ott a fáit.

Mateo azt tervezte, hogy pontosan arra a területre terjeszkedik.

– Mióta akarod ezt nekem elmondani?

Don Ernesto megszorította Jacinta kezét.

„Már hónapok óta” – fordította.

Attól kezdve apa és fia teljes délutánokat töltöttek a veteményeskertben, beszélgetve az igazgatósággal.

A tanya másképp kezdett lélegezni.

Mígnem egy márciusi reggelen egy porral borított férfi jelent meg a bejáratnál.

Jacinta már az arcát is látta, mielőtt felismerte volna.

Julián volt az, a testvére.

És azért jött, hogy megtalálja, hogy visszaadja neki azt az életet, amelyből elmenekült.

3. RÉSZ
Julián a kerítés túloldalán maradt, mintha tudná, hogy nincs joga engedély nélkül átlépni. 42 éves volt, ápolatlan szakállal és több napos utazás nyomaitól tarkított ruhákkal.

– Egy öszvérhajcsártól hallottam, hogy itt jártál.

Jacinta még nem nyitotta meg kapuit.

— Miért jöttél?

Julián lenézett.

– Don Rosendo meghalt.

Ő volt a felesége apósa, az a férfi, akiről Jacinta öt évig fizetés nélkül gondoskodott.

– Nyugodjék meg.

– És Márta beteg.

Jacinta megragadta a fakaput.

Julian gyorsan beszélt. Azt mondta, hogy Martának vérbetegsége van, hogy elfárad járás közben, hogy a gyerekek még kicsik, és hogy azért marad le a munkából, mert nem tud egyszerre dolgozni és a ház körül gazdálkodni.