1. RÉSZ
Elena Robles 1887 karácsony estéjét egy templom tornáca alatt töltötte, cipőjébe hó került, és a zsebében mindössze egyetlen érme volt.

A 62 éves özvegyasszony a Chihuahua hegyeiben fekvő San Jerónimo városába érkezett, ahol szakácsként vagy varrónőként keresett munkát. Férje már majdnem 10 éve meghalt, egyetlen fia, Julián pedig egy csapat öszvérhajcsárral északra távozott. Hónapokig írt Sonorából. Aztán a levelek abbamaradtak.

Elena először a csirkéket adta el, aztán a bútorokat, végül pedig a kis házat, ahol a házasságkötése óta lakott. Azt gondolta, talán megtalálja Juliánt, vagy legalábbis hírt kap róla. Egyiket sem találta.

Azon a délutánon az egyetlen fogadó igazgatója becsukta rá az ajtót.

– Pénz nélkül nem tudok szobát adni, asszonyom. Már két éjszakára is hitelt adtam.

Elena nem vitatkozott. Elsétált a templomhoz, leült egy oszlop mellé, és magához ölelt egy kendőt, ami túl vékony volt a hideg miatt.

A tér túloldalán Mateo Salgado liszttel, babbal és kávéval teli zsákokat pakolgatott egy kocsira. Egy 43 éves, széles vállú, rosszul nyírt szakállú farmer volt, arcán a fáradtság tükröződött. Gyermekei egy takaró alatt várták: a 8 éves Tomás és a 6 éves kis Inés.

Mióta felesége, Lucía két téllel ezelőtt lázban meghalt, Mateo háza tiszta, rendezett és szomorú hellyé vált. Terelhette a szarvasmarhákat, javíthatott kerítéseket, dolgozhatott napkelte előtt, de nem tudta, mitévő legyen, amikor Inés sírva ébredt az anyja után, vagy amikor Tomás órákra elhallgatott.

Mateo már éppen fel akart szállni a kocsira, amikor meglátta Elenát.

– Asszonyom, vár valakire?

Felnézett, bámultak.

—Egy nadie

—Va és nem lehet többet fuerte.

-Tudom

– Van hol éjszakáznod?

Elena tardó válaszol.

—Nem

Mateo a gyerekeire nézett. Tomás úgy tett, mintha az utcát figyelné, de ő hallgatózott. Inés továbbra is a nőre szegezte a tekintetét.

– Gyere velünk – mondta Máté.

Elena elküldte a tésztát.

—Nincs szükség limitre

– Nem alamizsnát ajánlok fel neked.

Mateo mély lélegzetet vett, mintha a kifejezés őt is meglepte volna.

– Otthonra van szükséged. A gyerekeimnek nagymamára van szükségük.

Elena lo miró csendben.

—Még azt sem tudja, ki az a szója.

– Tudom, hogy remeg, és hogy senkinek sem szabad itt maradnia ma este.

Inés felemelte a kobiját.

—Nézd meg itt

Ez a gyermeki hang törte meg Elena ellenállását.

Az út a tanyára majdnem két órát vett igénybe. A hó eltüntette a keréknyomokat, a szél pedig a szekér ponyváit csapkodta. Inés végül Elena karjára hajtva aludt el. Tomás komoly maradt, bár többször is megigazította az idős asszony térdén lévő takarót.

Érkezéskor Elena egy nagy vályogházat, egy karámot, egy pajtát és egy sor fekete nyárfát látott a befagyott patak mellett.

Mateo megmutatta neki a gyerekszoba melletti kis szobát.

– Maradhatsz, amíg véget nem ér a tél.

– Tudok főzni, mosni, foltozni, befőtteket készíteni.

– Segíthetsz, ha akarsz. De nem kell minden tányért megérdemelned.

Elena lesütötte a tekintetét. Évek teltek el azóta, hogy bárki úgy szólt hozzá, mintha a jelenléte önmagában számítana.

Ugyanazon az estén levest készített piros chilivel és liszttortillával. Inés olyan közel ült hozzá, hogy majdnem elérhette a szoknyáját.

– Ismeri a meséket?

-Néhány.

– Szellemek?

-Is.

Tamás most szólalt meg először.

—Inés megijed, és aztán nem tud aludni.

– Te is félsz – felelte a lány.

A fiú elpirult.

Elena elmosolyodott, és hosszú idő óta először nevetés töltötte be a konyhát.

De alig fejezték be a vacsorát, amikor heves kopogások rázták meg az ajtót.

Máté nyitotta ki.

Egy magas, sötét köpenyt viselő nő lépett be kopogás nélkül. Mögötte egy széles karimájú kalapos férfi jött.

„Ki ez a nő?” – kérdezte.

Máté arca megkeményedett.

– Beatriz, ne kezdd!

Elena azonnal megértette, hogy ez az idegen a családjához tartozik.

Beatriz Lucia nővére volt.

Elenára nézett, majd a gyerekekre, és az arca jegessé vált.

– Azért jöttem, hogy elvigyem az unokaöccseimet, mielőtt befejezed a ház odaadását egy idegennek.

Tamás felállt.

– Nem megyünk el.

Beatriz Elenára mutatott.

– És mit csinál itt?

Mateo nyugodtan válaszolt.

– Mától itt él.

A nő szárazon felnevetett.

– Akkor pont időben érkeztem. Mert holnap beadok egy kérvényt a bírónak, hogy elvegyék tőled a gyerekeket.

A csend úgy esett, mint egy újabb hóesés.

És Elena, aki alig talált fedélt a feje fölött, megértette, hogy érkezése elpusztíthatja a családot, amely az imént kinyitotta előtte az ajtót.

2. RÉSZ
Beatriz egy lezárt borítékot hagyott az asztalon.

– Lucía írt nekem, mielőtt meghalt – mondta. – Megkért, hogy gondoskodjak Tomásról és Inésről, ha te nem tudod megtenni.

Máté elsápadt.

– Soha nem meséltél nekem arról a levélről.

„Mert azt hittem, reagálsz majd. Már két éve, Mateo. A gyerekek alig beszélnek, Inés sírva ébred, te pedig magukra hagyod őket, amíg dolgozol.”

– Nem vagy egyedül.

Beatriz Elenára nézett.

– Most nem. Most egy idegennel vannak, akit a téren szedtél fel.

Elena csapásként élte meg a megaláztatást, de kihúzta magát.

– Nem azért jöttem, hogy bárki helyét elfoglaljam.

– Ezt mondják mindig azok, akik semmivel érkeznek.

Mateo előrelépett.

-Csak úgy van.