Beatriz megfogta Inés kezét.
-Menjünk.
A lány kiszabadult és Elena felé rohant.
-Nem.
Ez még jobban feldühítette Beatrizt.
– Holnap visszajövök a bíróval.
Amikor elment, Mateo nem bontotta ki a levelet. Úgy hagyta az asztalon, mintha forró lenne.
A következő napokban Elena igyekezett összeszűkülni a házban. Mindenki más előtt felkelt, kávét főzött, ruhákat foltozott, és korán visszavonult a szobájába. A gyerekek azonban továbbra is keresték.
Inés megtanult vele kenyeret dagasztani. Tomás pedig a tűzhely mellett ülve hallgatta a vonatokról, bányákról és városokról szóló történeteket, amelyeket Elena fiatalkorában ismert.
Egyik délután, miközben egy gombot varrtak, a fiú megkérdezte:
– Voltak neki gyerekei?
Elena várt pár másodpercet.
—1.
-Hol van?
-Nem tudom.
Tomás abbahagyta az ing nézését.
– Elvesztetted?
– Gondolom, igen.
A fiú többet értett, mint amire számított.
–Akkor itt elvétheted őt.
Elenának úgy kellett tennie, mintha cérnát keresne, nehogy a férfi lássa könnyes szemét.
Mateo is kezdett megváltozni. Egyik reggel Elenát találta Inésnél, aki egy törött tükör előtt tanította a haját fonni. A lány minden alkalommal nevetett, amikor egy tincs kiszabadult. Az ajtóban Mateo dermedten állt.
– Lucía szokta ezt csinálni – mormolta.
Elena elejtette a fésűt.
– Sajnálom. Nem akartam…
– Ne kérj bocsánatot.
Mateo leült melléjük, és felesége temetése óta először mesélt róla egy anekdotát anélkül, hogy elcsuklott volna a hangja. Tomás a folyosóról hallgatta, majd közelebb lépett.
Azon az estén majdnem egy órán át vacsoráztak együtt. Senki sem beszélt Beatrizról egészen a végéig, amikor Inés megkérdezte:
Lehet egy családnak új embere anélkül, hogy elfelejtené a meghalt személyt?
Mateo Elenára nézett.
-Azt hiszem.
A bíró látogatásának előestéjén vihar zárta el a San Jerónimóba vezető utat. Mateo és farmmunkásai biztosították a szarvasmarhákat, miközben a szél fehér forgószeleket kavart a farm körül.
Ahogy leszállt az este, Elena észrevette, hogy Tomás nincs ott.
„Hol van a bátyád?” – kérdezte Inéstől.
– Elment az istállóba.
Máté abban a pillanatban tért vissza.
– A pajta üres.
A vér kifutott az arcából.
Egy ügyetlen cetlit találtak egy csésze alatt: „Megyek Beatriz nénihez, hogy megmondjam neki, ne rúgjon ki minket innen.”
Mateo még a kabátját sem öltötte magára, és elment.
– Tamás!
Elena követte őt a verandára.
– Nem mehet egyedül.
– Maradj Inésnél.
– Ismerek ennél rosszabb viharokat is.
Mateo vissza akart utasítani, de Elena már egy sálat kötött a fejére.
A fiú lábnyomait követték a régi útig. Kevesebb mint egy kilométernyire a hó már elmosta őket.
– Tomás! – kiáltotta Elena.
Semmi.
Majdnem egy órán át sétáltak a kerítés mentén, és hívogatták őt. Mateo kezdett megőrülni.
– Az én hibám volt. Beszélnem kellett volna vele.
– Akkor beszéljünk vele, ha megtaláltuk.
Elena valami sötét dolgot látott egy szél által meghajlított mesquite fa mellett.
Egy sál volt.
—Mateo!
Egy kőrakás mögött találták meg a fiút, amint egy őt követő kutyába kapaszkodott. Tomás annyira remegett, hogy nem tudott beszélni.
Mateo betakarta a kabátjába.
– Min gondolkodtál?
– Nem akartam, hogy elvigyenek minket.
A szemrehányás elhalt Matthew torkában.
Lassan tértek vissza. Elena a kutyát fogva sétált, amelynek az egyik lába megsérült, míg Mateo a gyereket cipelte.
Órákkal később Tomás a tűzhely mellett aludt, enyhe lázzal, de már túl volt az életveszélyen.
Aztán valaki kopogott az ajtón.
Beatrice volt az.
A bírósegéddel és két városi férfival érkezett.
– Azt mondták, hogy a fiú egyedül ment ki a vihar közepébe – mondta, Mateóra nézve. – Ennek ma vége.
Inés sírni kezdett.
Elena előrement.
– A fiú azért ment el, mert félt, hogy elválasztod az apjától.
Beatriz lenyűgözte.
– Maradj ki belőle.
A bíró felemelte a kezét.
– Mindenki beszélni fog.
Mateo végre elvette a borítékot, amit Beatriz napokkal korábban otthagyott.
– Kezdjük Lucia levelével.
Beatriz elvesztette a színét.
Máté feltörte a pecsétet.
Némán olvasott.
Aztán felemelte a tekintetét.
– Ez nem azt mondja, amit állítottál.
Beatriz hátrébb lépett.
És most először senki sem félt jobban abban a házban, mint ő.
3. RÉSZ
A levél remegett Máté kezében.
A bírósegéd, Don Eusebio Cárdenas, az olajlámpáshoz lépett.
— Olvassa fel hangosan.
Beatriz megrázta a fejét.
-Nincs rá szükség.
– Igen, az – felelte Máté.
Tomás, aki még mindig takarókba burkolózva volt, kinyitotta a szemét a tűz melletti priccsről. Inés Elena közelében maradt.
Mateo olvasni kezdett.
Lucía három héttel a halála előtt írta a levelet. Ebben nem kérte Beatrizt, hogy vigye magával a gyerekeket. Pont az ellenkezőjét írta: ha bármi történne vele, azt szeretné, ha Tomás és Inés apjukkal maradnának a tanyán, ahol születtek. Csak annyit tett hozzá, hogy Beatriz segítsen, ha Mateo megbetegszik, eltűnik, vagy elhagyja a gyerekeket.
Mateo abbahagyta az olvasást.
– Megváltoztattad a jelentését.
Beatriz összeszorította az ajkait.
–Láttam, hogyan maradtak rájuk a nővérem halála után.
– Én is – mondta Mateo.
– Nem. Elbújtál a munkahelyeden.
A vád megdöbbentő volt, mert igaz volt.
Beatriz nehezen lélegzett.
„Valahányszor jöttem, ez a ház olyan volt, mint egy felébredés. Inés nem mosolygott. Tomás nem szólt semmit. Hajnal előtt elmentél, és akkor tértél vissza, amikor mindenki aludt. Azt hittem, előbb-utóbb valami szörnyűség fog történni.”
