– Ezért hazudtál?

– Ezért próbáltam megvédeni őket.

A bíró közbelépett.

– A védelem nem jelenti egy elhunyt személy végrendelete meghamisítását.

Beatriz dühösen meredt rá.

– Nem én hamisítottam a levelet.

– De olyasmit állított, amit a levél nem ír, és ezt akarta felhasználni arra, hogy elválassza a gyerekeket az apjuktól.

A nő lesütötte a szemét.

Elena arra számított, hogy Mateo azonnal kirúgja. Ehelyett leült a sógornőjével szemben.

– Lucia miatt akartad magaddal a gyerekeket, vagy azért, mert őszintén hitted, hogy rossz apa vagyok?

Beatriznek egy kis időbe telt, mire válaszolt.

– Mindkét okból kifolyólag.

A válasz mindenkit szóhoz sem juttatott.

Mateo Tomásra és Inésre nézett. Két éven át erőnek tekintette engedelmességüket. Egy kiabálás nélküli házat békés háznak hitt. Hirtelen rájött, hogy gyermekei nem hagyták abba a szenvedést; csak megtanulták ezt anélkül is, hogy őt zavarnák.

– Egy dologban igazad volt – ismerte el. – Nem voltam itt, pedig itt aludtam a tető alatt.

Tamás csatlakozott.

-Apu…

Mateo odalépett hozzá, és letérdelt elé.

„Nem kellett volna ma kimenned. Meghalhattál volna. De soha többé ne gondolj arra, hogy egyedül kell megmentened ezt a családot. Ez az én dolgom.”

A fiú összeszorította az ajkait, és próbált nem sírni.

– Nem akartam Beatriz nénivel menni.

– Sehova sem mész.

Inés megfogta Elena kezét.

– És ő sem?

A kérdés megváltoztatta a teremben uralkodó hangulatot.

Beatriz felnézett.

Mateo Elenára nézett.

Az idős asszony másfajta félelmet érzett, mint amit San Jerónimo fagyos utcáján érzett. Attól félt, hogy elveszít valamit, miután elkezdte szeretni.

– Talán jobb lenne, ha elvonulnék, ha elvonulna a vihar – mondta. – Nem akarok verekedéseket okozni.

Inés a szoknyájába kapaszkodott.

-Nem.

Elena megsimogatta a haját.

-Kicsi…

– Azt mondtad, nincs családod – vágott közbe Tomás –. Nagyanyánk sincs.

Beatriz lehunyta a szemét.

A bíró megköszörülte a torkát, kényelmetlenül érezte magát a jelenet bensőséges volta miatt.

Máté felállt.

– Elena nem helyettesíti Lucíát. Senki sem tudja. De ez a ház alig működött két évig. Amióta megérkezett, a gyerekeim az asztalnál esznek, nevetnek és megosztják az érzéseiket. Én is újra elkezdtem velük ülni.

Beatriz így válaszolt:

– Ez akár 1 hétig is eltarthat.

– Majd meglátjuk, mi lesz egy hét múlva. És egy hónap múlva. De nem fogok kirúgni valakit, aki jó volt hozzánk, csak azért, mert félsz.

A bíró megtartotta a levelet.

„Nem látom okát, hogy elvigyem a gyerekeket az otthonukból. Holnap, amikor megnyitom az utat, jelentést teszek a történtekről. És ön, Beatriz asszony, nem fogja újra azt állítani, hogy a levél olyan felügyeleti jogot biztosít Önnek, ami nem létezik.”

Beatriz nem válaszolt.

Mielőtt elindult volna, megállt Tomás előtt.

– Nem akartalak megijeszteni.

– Igen, megijesztett.

A fiú őszintesége keményebb volt bármilyen sértésnél.

Beatriz nyelt egyet.

-Sajnálom.

Tomás nem ölelte meg. Az arcát sem fordította el.

– Eljöhetsz és meglátogathatsz minket. De nem azért, hogy elvigyél minket.

A nő bólintott, és elment a falubeli férfiakkal.

A kora reggeli órákban Tomás láza emelkedett. Elena mellette maradt, nedves ruhákat cserélgetett, és kis kortyokban vizet adott neki. Mateo is ébren maradt.

Négy óra körül, amikor a szél végre alábbhagyott, Mateo halkan megszólalt.

– Nem volt jogom arra kérni, hogy maradjon.

Elena ránézett.

– Nem kényszerítettél.

–Elvittem egy romos házba.

– A romos házak akkor is házak.

Mateo szomorúan elmosolyodott.

– És az emberek?

Elena nézte, ahogy Tomás alszik.

-Is.

Hajnalban a gyermek láz nélkül ébredt.

Három nap telt el, mire a faluba vezető út járhatóvá vált. Amikor Mateo San Jerónimóba ment gyógyszerért és postáért, Elena megkérte, hogy érdeklődjön a postán, vannak-e ott Julián Roblesnek címzett régi levelek.

Nem vártam semmit.

Visszatérve Mateo egy sárgás borítékot cipelt.

–Egy fiók mögött találták, amit évekkel ezelőtt kicseréltek.

Elena érezte, hogy a lábai felmondják a szolgálatot.

A bélyegzőt majdnem 2 évvel ezelőtt keltezték.

Felismerte fia kézírását.

Leült az asztalhoz anélkül, hogy kinyitotta volna.

– Ki akarsz menni? – kérdezte Mateo.

-Nem.

Tomás és Inés mozdulatlanul maradtak.

Elena feltépte a borítékot.

Julián elmesélte, hogyan betegedett meg, miközben Hermosillo közelében dolgozott, és hogyan segített neki egy öszvérhajcsárokból álló család. Azt mondta, hogy amikor újra utazhat, visszatér, hogy megkeresse a lányt. A levél végén remegő kézírással ez a sor állt: „Ha túl sokáig várok, ne tedd félre az életed, amíg rám vársz. Keress jó embereket, és hagyd, hogy szeressenek.”

Elena háromszor elolvasta ezt a mondatot.

Nem volt új cím. Nem volt bizonyosság benne, hogy Julián még él. Búcsú sem volt.

Elena évekig hitte, hogy fia megtalálása az egyetlen módja annak, hogy véget vessen az elhagyatottság érzésének. Most egy levelet tartott a kezében, ami semmit sem oldott meg, mégis mindent megváltoztatott.

Inés közeledett.

Szomorú vagy?

-Igen.

– És boldog?

Elena halkan felnevetett a könnyein keresztül.

-Is.

Tamás a levelet nézte.

– Meg fogod keresni?

Elena felnézett Mateóra.

– Ha vége a télnek, ki akarom próbálni.

Inés elsápadt.

– Aztán elmegy.

Elena megfogta a kezét.

-Az, hogy valakit keresel, nem jelenti azt, hogy elhagyod azokat, akiket szeretsz.