Úgy tűnt, ez a kifejezés Máténak is szólt.
A következő hetekben a család apró változásokon ment keresztül. Mateo abbahagyta a mindennapos késői munkát. Vasárnap délutánokat tartott fenn, hogy a gyerekeivel lehessen. Tomás elkezdte kísérni a karámba, nem vonakodó segítőként, hanem mert tanulni akart. Inés papírlapokat töltött tele ügyetlen rajzokkal a házról, a kutyáról, a nyárfákról és egy ősz hajú alakról a kandalló mellett.
Beatriz egyszer visszatért.
Egyedül érkezett, egy kosár aszalt almával.
Senki sem futott oda, hogy üdvözölje, de Mateo kinyitotta az ajtót.
– Bejöhetsz.
Beatriz megtalálta Elenát, aki éppen Inést tanította fánk készítésére.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta.
Elena nem válaszolt azonnal.
– Velem nem.
Beatriz megértette.
Letérdelt a gyerekek elé.
– Rosszul tettem. Gondoskodni akartam rólad, de úgy tettem, mintha a félelmed felhatalmazna arra, hogy helyetted döntsek.
Tamás figyelte őt.
– Már nem viszel el minket?
-Nem.
Inés egy darab tésztát nyújtott neki.
– Akkor segíts.
Beatriz idegesen felnevetett, és feltűrte az ingujját.
Azon a napon még nem minden rendeződött. Hallgatások, neheztelés és fájdalmas emlékek motoszkáltak Lucía életében. De most először tudtak róla beszélni anélkül, hogy fegyverré változtatták volna az emlékét.
December derült éggel és szárazabb idővel érkezett.
Mateo kivágott egy kis fenyőfát, és a kandalló mellé helyezte. A gyerekek anyagdarabokból díszeket készítettek. Beatriz hozott egy doboz gyertyát. Elena húsos tamalét sütött piros chilivel, és atolét készített estére.
Vacsora után Tomás és Inés csomagot adtak Elenának.
Belül egy vastag, sötétkék gyapjúsál volt.
– Mire elmegyek Juliánt keresni – mondta Tomás.
Inés hozzátette:
– És mire visszatérek.
Elena nem tudott megszólalni.
Mateo ezután adott neki egy kis faládát, amiben egy ezüst bross volt, ami az édesanyjáé volt.
„Ez nem fizetség” – mondta. „És nem is alamizsna.”
Elena felnézett.
– Szóval, mi is az?
Máté a gyerekeire nézett.
– Egy módja annak, hogy kifejezd, hogy ebben a házban van helyed számodra, még akkor is, ha holnap úgy döntesz, hogy elmész.
Elena becsukta a dobozt.
–Egész életemben azt gondoltam, hogy az otthon az a hely, ahol valakinek kötelessége befogadni téged.
A gyerekekhez fordult.
–Most már tudom, hogy ez lehet az a hely is, ahol valaki úgy dönt, hogy megvár rád.
Hónapokkal később, amikor szabaddá váltak az utak, Elena egy megbízható öszvérhajcsár kíséretében Sonorába utazott. Hetekig kereste Juliánt. Nyomokra, nevekre és pletykákra bukkant, de a fiára nem.
Az esőzések kezdetén tért vissza a tanyára.
Alig ért át a szekér a kerítésen, amikor Inés kirohant.
-Nagymama!
Thomas jelent meg mögötte, majd Matthew.
Elena nehéz helyzetben van.
Nincs nyoma Juliánnak.
A régi, összehajtogatott levelet cipelte a táskájában, arcán pedig újonnan talált béke tükröződött.
Inés lóg a fenekén.
Megtaláltad?
Elena gyengéden tagadta
—Ma nem
Tomás la miró aggódik.
— És mit tud mondani?
Elena a házat nézte, a konyhából kiáramló füstöt, a verandán alvó kutyát és a választ nem követelő várakozó Mateót.
– Most hazajövünk.
És akkoriban senkinek sem kellett megmondania neki, hol van.
Milyen érzés volt elolvasni ezt a történetet? Ha megérintett vagy érdekesnek találtad, ne felejtsd el megosztani, hogy minél több ember felfedezhesse. ❤️
Még sok izgalmas történet vár rád. Görgess lejjebb, és kattints a „Továbbiak Jerrytől” gombra, hogy folytathasd. Köszönjük, hogy elolvastad! 👇
