1. RÉSZ
A férfi haldoklott a nap alatt, amikor Mara Salgado úgy döntött, hogy felhagy az egyetlen randevúval, amely megmenthette a ranchát.

Egy kiszáradt patak alján találta meg, 6 kilométerre a chihuahuai La Esperanza tanyára vezető földúttól. Az inge a testéhez tapadt az izzadságtól, a homlokán seb tátongott, az ajkai pedig annyira kiszáradtak, hogy alig tudta mozgatni őket.

Mara azonnal leszállt a lováról.

– Uram, hall engem?

Az idegen kinyitotta a szemét.

-Víz.

Elővette a kulacsát.

A férfi megpróbálta felemelni a kezét, de nem sikerült.

– Először a ló.

Mara a patak felett várakozó gesztenyebarna lóra nézett.

– Az én lovam nem veszett el. Hol van a tiéd?

– Nagyon megrémült, amikor elestem.

– Milyen régen?

— Elég sok.

Mara megfogta a fejét, és csak két kortyot engedett neki inni.

-Lassan.

– Spórolj a vízzel.

-Szóval így?

– Hogy hazamenjek.

Mara hitetlenkedve nézett rá.

– Pontosan ezt csinálom.

A férfi halványan elmosolyodott.

– Azt sem tudja, hogy ki vagyok.

– Vizet kért. Elég volt.

Ez a válasz végül az egész délutánjába került neki.

Marának délután 5 órakor kellett volna találkoznia Arturo Pineda mérnökkel, egy földmérővel, akit La Esperanza északi határának felmérésére béreltek fel. A szomszéd, Víctor Armenta ragaszkodott ahhoz, hogy a frissített kataszteri térkép szerint a főforrás 21 méterre van az ingatlanán belül.

Ha Victornak igaza volt, Mara elveszítené a vizet, amely augusztusban életben tartotta északi legelőjét.

És azon a nyáron a két déli kút majdnem teljesen kiszáradt.

De egy eszméletlen férfit a sivatagban hagyni szóba sem jöhetett.

Hatalmas erőfeszítéssel sikerült feltennie a lóra.

-Hogy hívják?

—Caleb Ríos.

– Én vagyok Mara.

– Tudom.

Megállt.

– Honnan tudja a nevem?

Káleb lehunyta a szemét.

-Után.

— Ne aludj el.

-Sokk.

– Maradjatok ébren, és panaszkodhattok, ha megérkezünk.

Útközben Caleb észrevette, hogy sántít.

– Megsérült.

– Félig halott vagy, és még mindig túl sokat figyelsz.

– Ez azt jelenti, hogy fejlődöm.

– Jobb csendben.

Amikor megérkeztünk a tanyára, az ég már narancssárga volt.

Victor Armenta pedig a főépület mellett várakozott 4 munkással, egy teherautóval és több új oszloppal.

Mellette Javier Salgado ült, Mara bátyja.

Ez volt az, ami igazán megijesztette.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Mara.

Javier keresztbe fonta a karját.

–Megpróbálnak megakadályozni, hogy mindent elveszíts a büszkeség miatt.

Viktor a lovon ülő férfira nézett.

– Pineda délután 5 óráig várt.

-Tudom.

-Elment.

Mara a káplár segítségével leengedte Calebet.

– Először tedd bele.

Victor észak felé mutatott.

Pineda hajnalban tér vissza. Ellenőrizni fogja a határt a Földhivatalban bejegyzett pótjel segítségével. Ha egyezik, az embereim elkezdik kerítéssel körülvenni.

—Egyetlen bejegyzést sem tesznek közzé, amíg nem ellenőrizték az eredeti helyet.

Javier szárazon felnevetett.

– Mara, hagyd abba. Apa 3 éve meghalt. Nem kell minden egyes problémából a ranchon személyes háborút csinálnod.

A nő ránézett.

– Mióta dolgozol Viktornak?

– Mivel megértettem, hogy ha eladom neki az északi legelőt, azzal kifizethetném az adósságaidat.

Viktor felemelte a kezét.

– Nem változtattam semmilyen tervemen.

– De nagyon sietsz hinni abban, amelyik neked hasznodra válik.

– Az a forrás 21 méterrel a telkem belsejében tűnik fel.

—Mert a terv egy áthelyezési pontot használ. Az eredeti határjel soha nem jelent meg.

– Valahol határnak kell lennie.

– Egy elveszett határjelző nem mozdítja el a Földet.

Viktor arca megkeményedett.

– Az én kútjaim is fogyóban vannak. Szükségem van arra a vízre.

– Tehát ez sosem csak határkérdés volt.

Csend telepedett közéjük.

Javier egy lépést tett Mara felé.

– Írj alá egy ideiglenes megállapodást. Hagyd, hogy Victor használja a vizet, és később eladja. Anyának pénzre van szüksége a kezelésére, te tartozol a banknak, és a ranch is alig él.

Mara elsápadt.

– Ne keverd bele anyát ebbe.

– Valakinek a családra is gondolnia kell.

– A család nem adja el mások földjét anélkül, hogy előbb ellenőrizné, hol ér véget.

Viktor az órájára nézett.

– Hajnalban visszatértünk Pinedával.

– És mielőtt kerítést emelnél, látni fogja a bizonyítékomat.

– Milyen bizonyíték?

Marának nem volt válasza.

Egy halk hang hallatszott mögötte.

—Silvio Elizondo.

Mindenki megfordult.

Caleb az ajtófélfának támaszkodott.

Mara feléje futott.

– Le kellene feküdnie.

Caleb a térképre mutatott, amit Victor tartott a kezében.

– Ki írta alá az eredeti jegyzeteket?

Viktor összevonta a szemöldökét.

– Silvio Elizondo. 22 évvel ezelőtt.

Caleb néhány másodpercre lehunyta a szemét.

– Én raktam fel a mérőláncát erre a földre.

Mara érezte, hogy a szíve hevesen vert a mellkasában.

– Ismerte Elizondo mérnököt?

– Dolgoztam vele.

Viktor hangosan felnevetett.

-Kényelmes.

Caleb rá sem nézett.

– A forrástól nyugatra egy kettéhasadt mesquite fa állt. Rövid törzs, oldalán villámszerű sebhely.

Mara lélegzete elállt.

Az a fa még mindig ott volt.

Káleb folytatta.

—Elizondo akkoriban nem használt faoszlopot.

– Szóval mit használt? – kérdezte Mara.

Káleb felnézett.

—Jelölt kő.

Javier megrázta a fejét.

– Mara hónapok óta keres ott.

Káleb így válaszolt:

– 22 évnyi, az eső által elmosott talaj tetején kutatott.

Mara hideget érzett.