Nem tartalmazott titkos örökséget vagy rejtett vagyont.

Csupán egy állásajánlat, amit Ernesto sok évvel később megújított, amikor megtudta, hogy Caleb unokaöccsei már felnőttek.

Elena megtörölte a szemét.

– Sosem tudtuk, hol találjuk meg.

– Kaptam egy példányt. De akkoriban az unokahúgom beteg volt. Aztán teltek az évek.

Mara a levelet nézte.

– És most úgy döntöttél, hogy visszatérsz?

– Hallottam, hogy Don Ernesto meghalt. Túl sokáig tartott, mire eldöntöttem.

– Itt dolgozni?

Káleb elmosolyodott.

– Hogy megkérdezzék, szükségük van-e még valakire, aki tudja, hogyan kell megjavítani a ferde kerítéseket.

Mara emlékezett a saját nyugati karámkerítésére, ami már 11 éve dőlt.

Majdnem nevetett.

Javier viszont mozdulatlan maradt.

– Mindez nagyon szép, de nem rendezi a számláinkat.

Mara ránézett.

– Nem. Ez rajtunk múlik.

Felvett egy jegyzetfüzetet.

A következő 2 órát a számok ellenőrzésével töltötték.

A remény fennmaradhatott, de nem úgy, hogy megtartották ugyanannyi fejet, vagy megvárták, míg a déli kutak maguktól kitartanak.

Mara azt javasolta, hogy 86 állatot adnak el, mielőtt lefogynának, csak a működési adósságot refinanszírozzák, és leállítják a Javier által tervezett gépvásárlást.

Javier tiltakozott.

Aztán elvégezte a matekot.

Működött.

Nem egy csodálatos megváltás volt.

Fájdalmas csökkentés volt.

De lehetővé tette a földterület megőrzését.

Volt még egy probléma.

Győztes.

Délután fél háromkor egyedül tért vissza.

Már tudtam, hogy Pineda megerősítette a helyesbítést.

Mara a folyosón fogadta.

– A megállapodás miatt vagyok itt.

– Az ügyvédem majd felülvizsgálja.

Viktor bólintott.

-Rendben van.

Aztán az északi legelő felé nézett.

– A kútjaim kibírják 3 hétig. Talán 4-et is.

Mara felidézte az előző délutáni beszélgetést.

– Akkor vízre van szükséged.

-Igen.

– Tegnap megpróbáltad átvenni az irányítást a forrásom felett.

– Tegnap volt egy kataszteri térképem, amin az állt, hogy az én oldalamon van.

– És azért hagytad abba a kérdezősködést, mert így megfelelt neked.

Viktor elfogadta a csapást.

-Igen.

Mara keresztbe fonta a karját.

— Hetente két délelőtt és szombat délután.

Viktor felnézett.

– Több kell nekem.

—Csak alacsony itatóvályúk. Bejárat a déli kapun keresztül. Munkásaid nem tehetik be a lábukat az északi legelőre. A megállapodás az első heves esőzésekkel vagy a kútjaid vízhozamának helyreállásával ér véget.

—3 reggel.

—2.

– Ez nem elég 300 fejnek.

– Akkor a csorda egy részét délre kell vinni.

Viktor mély lélegzetet vett.

— 2 délelőtt és szombat délután.

—És minden hozzáférés naplózva van.

—Elfogadom.

Javier kiment a folyosóra.

Viktor ránézett.

– A megállapodásunkkal kapcsolatban…

– Vége van – felelte Javier.

– Elveszíti az előleget.

– Vissza fogom adni.

Viktor nem erősködött.

Mielőtt elment, Mara felhívta.

-Győztes.

Megfordult.

– Legközelebb, ha szükséged van valamire a La Esperanzától, gyere be az ajtón.

Viktor lehajtotta a fejét.

-Igazságos.

Calebet végül a városi klinikára vitték.

Súlyos kiszáradása, bordarepedése és a lábsérülése miatti fertőzése volt. Az orvos pihenést rendelt el.

Káleb körülbelül 24 órán át engedelmeskedett.

Másnap mankóra támaszkodva jelent meg La Esperanzában.

Mara a karám előtt találta meg.

– Mit csinálsz itt?

– A lovamért jöttem.

– A lova tegnap egyedül érkezett a városba.

– Akkor eljöttem, hogy visszaadjam a tiédet.

– Az a ló még mindig itt van.

Caleb ránézett az állatra, amelyre felült.

– Szóval technikailag még mindig nem tudom visszaküldeni.

Mara elmosolyodott.

– Van még egy problémám.

-Melyik?

A görbe kerítésre mutatott.

– Ez már 11 éve így van.

Caleb megvizsgálta az oszlopokat.

– Ez nem védekezés.

– Akkor javítsd meg.

– Gyógyulok.

– Eléggé felépült ahhoz, hogy panaszkodjon.

Caleb felnevetett.

Pár méterre Javier egy kaput javított a művezető mellett.

A testvérek közötti dolgok nem rendeződtek.

Valószínűleg sokáig tartana.

Az Elena által aláírt megállapodást még az eladás hivatalossá tétele előtt felmondták, és Javier beleegyezett, hogy felelősséget vállal a kapott pénzért.

Elena világossá tette, hogy soha többé nem ír alá egyetlen papírlapot sem anélkül, hogy elolvasná egy megbízható személy társaságában.

Mara is megváltozott.

Évekig összekeverte a ranch védelmét azzal, hogy egyedül kell cipelnie a gazdáját.

Most már minden héten megosztotta a beszámolókat Javierrel, még akkor is, amikor veszekedtek.

Főleg amikor vitatkoztak.

Ahogy leszállt az este, Mara vizet vitt oda, ahol Káleb dolgozott.

Ivott, és a forrás felé nézett.

– Egy pillanatra azt hittem, hogy elmúlik ez a nap.

Caleb figyelte őt.

– A patakban?

–Láttam a napot. Emlékeztem, hogy Pineda vár rám. A határra gondoltam, a tehenekre, a padra… és aztán te megmozdultál.

– Nem volt túl jó ok.

– Ennyi elég volt.

Caleb lenézett.

–A megállással akár az egész farmjába is kerülhetett volna.

Mara a távolban megpillantotta a kettéhasadt mesquite fát és az új karót, amelyet pontosan a hitelesített határvonalra helyeztek.

-Igen.

Aztán a férfira nézett, aki egy 22 éve eltemetett kőre emlékezett.

– De csak azért, mert valaminek ára van, még nem jelenti azt, hogy hiba.

Káleb elmosolyodott.

Mara a kerítésre mutatott.

– Vigyázz a határaimra!

– Vigyázz a lovamra!

A gesztenyebarna lóra nézett.

– Azt hiszem, már eldöntötte, hogy marad.

Caleb felvonta a szemöldökét.

– A ló?

Mara elindult a ház felé.

-Természetesen.