—Javier…

– Anyának most pénzre van szüksége.

Aztán elővett egy borítékot a zsebéből.

– Már beleegyeztem, hogy eladom Victornak az örökség rám eső részét.

Mara megdermedt.

– Ennek a legelőnek nincs egy része a tiéd.

– Én is pont így gondoltam.

Átadta neki a dokumentumot.

Egy hetekkel korábban aláírt megállapodás másolata volt.

Mara elolvasott két sort, majd felemelte a fejét.

–Ez anya aláírását használja.

Javier nem válaszolt.

Mara ürességet érzett a gyomrában.

Az édesanyja hónapok óta mozgáskorlátozott volt, és szinte soha nem hagyta el a házat.

– Anya tudja, hogy aláírta?

Viktor hátrált egy lépést.

– Ez kettőtök ügye.

Mara a testvérére nézett.

– Válaszolj nekem.

Javier összeszorította a fogát.

– Megoldásra volt szükségünk.

– Elmondtad neki, hogy engedélyezed a legelő eladását?

A csend elég volt.

És Mara aznap reggel először értette meg, hogy La Esperanzát leső igazi veszély talán soha nem is a határ túloldalán leselkedett.

3. RÉSZ
Mara nem sikított.

Ez aggasztotta Javiert a legjobban.

Visszatette a megállapodást a mappába, és így szólt:

—Menjünk haza.

– Figyelj, Mara…

-Otthon.

Viktor megpróbált közbelépni.

–A Javierrel kötött megállapodásomat jóhiszeműen írtam alá.

Mara felé fordult.

– Akkor nem lesz gondja megvárni, amíg egy ügyvéd átnézi anyám aláírását és meghatalmazását.

Pineda szó nélkül összeszedte a hangszereit.

Caleb sápadtan és kimerülten a mesquitefának támaszkodva maradt.

Mara közeledett.

– Orvosra van szükséged.

-Után.

-Nem.

– Ennek még nincs vége.

– Pontosan ezért nem szándékozom ma még egy eszméletlen férfit cipelni.

Caleb alig mosolygott.

—Ésszerű érvelés.

Mielőtt elindult, Pineda átadta Marának a méretei előzetes másolatát.

—A határt technikailag alátámasztják a megtalált határjel, az eredeti feljegyzések és az ellenőrzött irányszög. Mindent fényképekkel és koordinátákkal fogok dokumentálni.

-Köszönöm.

– Ne nekem köszönd. Légy hálás, hogy valaki eszébe jutott, hol kezdje.

Mara Calebra nézett.

Úgy tett, mintha nem hallaná.

Elena Salgado, Mara és Javier édesanyja, a főházban várt.

67 éves volt, és egy csípőműtét óta bottal tudott járni.

Amikor Mara elé tette a megállapodást, Elenának kevesebb mint egy percbe telt felfogni, mi történt.

– Én ezt nem engedélyeztem.

Javier lehunyta a szemét.

-Anya…

– Azt mondtad, ez egy engedély a vízügyi tárgyalásokra az aszály idején.

– Pénzre volt szükségünk.

– És úgy döntöttél, hogy alá kell írnom valamit anélkül, hogy elmagyaráztad volna nekem?

–A bank Mara felett van. A gyógyszereid minden hónapban pénzbe kerülnek. Megpróbáltam megakadályozni, hogy mindent elveszítsünk.

Mara kinyitotta a mappát.

– Mennyit ajánlott neked Viktor?

Javier nem válaszolt.

-Mennyi?

—4 800 000 peso.

Elena a padlóra csapódott a botjával.

– Apád 3 ajánlatot is visszautasított arra a legelőre.

–Apának nem voltak az adósságaink.

– Az apád sem csapta be az anyját, hogy eladja a földet.

Javier felkelt.

„Elegem van abból, hogy mindenki úgy beszél apáról, mintha egy egész birodalmat hagyott volna maga után! Teheneket, adósságokat, régi bombákat és egy nővért hagyott maga után, akit meggyőzött, hogy a feladás bűn.”

Mara érezte az ütést, de nem hátrált meg.

– Beszélhetnél velem.

– Mit hallani? Hogy még egy évig kitartsunk? Hogy eladjuk az állatokat? Hogy mindent megjavítasz?

– Igen. Pontosan ezt hallhattad. Aztán vitatkozhattál. Amit nem tehettél, az az volt, hogy anya elé tettél egy darab papírt, és eltitkoltad, mit jelent.

Javier lesütötte a tekintetét.

Most először tűnt kevésbé dühösnek, mint inkább szégyellősnek.

Elena megfogta a fia kezét.

– A félelem nem adta meg a jogot, hogy mindenki helyett dönts.

A csend folytatódott.

Caleb megjelent az ajtóban.

Mara összevonta a szemöldökét.

– Nem a faluba kellett volna menned?

– A brigádvezető nyergel.

Elena azonnal felismerte.

—Caleb Ríos.

Mara megfordult.

– Te is ismered őt?

Az anya szomorúan elmosolyodott.

-Természetesen.

Caleb lehajtotta a fejét.

– Doña Elena.

Mara egyikről a másikra nézett.

– Meg tudná valaki magyarázni nekem, miért tűnik úgy, mintha mindenki tudná, hogy ki vagyok, csak én nem?

Elena egy székre mutatott.

-Leül.

Caleb inkább állva maradt.

A történet egyszerűbbnek és fájdalmasabbnak bizonyult, mint amire Mara számított.

Huszonkét évvel ezelőtt Caleb Silvio Elizondóval dolgozott együtt számos ranch építésén a környéken. Tizenkilenc éves volt, és nem voltak közeli családtagjai.

Don Ernesto Salgado, Mara apja, állandó állást ajánlott neki, amikor a munka befejeződött.

Káleb egyetértett.

De mielőtt elkezdte volna, híreket kapott Durangóból: az öccse meghalt, és két gyermeket hagyott maga után.

Káleb elment, hogy gondoskodjon róluk.

Soha nem tért vissza.

– Apa egy fiúról beszélt, aki jobban olvasta a terepet, mint sok mérnök – mondta Mara.

Káleb vállat vont.

– Az apja túlzott.

Elena tagadta.

-Nem sokat.

Marának ekkor eszébe jutott az első beszélgetés a pataknál.

– Amikor azt mondta, hogy tudja a nevem…

– Felismertem a tekintetéről.

– És mit keresett azon az úton?

Calebnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Visszafelé jöttem.

-Hová mégy?

-Itt.

Javier keserűen felnevetett.

–Tökéletes. Még egy férfi jön a ranchra.

Caleb zavartalanul nézett rá.

– Nem akarok földet.

Elővett egy összehajtogatott levelet a zsebéből.

– Ezt oda akartam adni Elenának.

A nő kinyitotta.

Ez egy levél volt, amit Don Ernesto írt 8 évvel a halála előtt.