1. RÉSZ
– Ha tényleg feleségül akarsz venni, küldd el a 3 gyerekedet az édesanyádhoz Guadalajarába.

Tomás Villaseñor olyan óvatosan helyezte el a csészét az asztalon, hogy Verónica Salgado még azelőtt megértette a választ, hogy meghallotta volna a kimondását.

– Akkor nem lesz esküvő.

– Tomás, 44 éves vagy. Nem várhatod el, hogy házasságot kezdj, miközben 3 gyerek lóg rajtunk.

— No estaría empezando una familia contigo. A családom, hogy létezel.

Felállt, fogta a kalapját, és hátranézés nélkül elhagyta a teotitláni éttermet.

Ő volt az ötödik nő 8 hónap alatt, aki elegáns módot talált arra, hogy ugyanezt közölje vele.

Mateo 5 éves volt, Emiliano 3, Renata pedig mindössze 1. Édesanyjuk röviddel a lány születése után meghalt. Azóta Tomás vezette az El Encino farmot, gondozta a szarvasmarhákat, felügyelte a növények termesztését, és minden délután visszatért egy olyan házba, ahol mindig voltak kis cipők a székek alatt és játékok lehetetlen helyeken.

A nővére, Inés szinte minden nap segített neki.

Ő volt az is, aki ragaszkodott ahhoz, hogy az ember ne törődjön a szegénységgel.

Tomás már kezdte azt gondolni, hogy könnyebb lenne, ha ő maga lemondana.

Még aznap délután visszatérőben volt a tanyára, amikor meglátott egy nőt az út szélén, aki egy piros bőröndön ült egy mesquite fa alatt.

Néhány méterrel előrébb megállt.

Vízvezeték-szerelés

Az utolsó busz több mint egy órája ment el.

Visszavonult

A nő azonnal felállt.

—Jó napot!

—Jó napot!

Vársz a szállításra?

—Ez szándékos

– Holnapig nem lesz több.

Ella miró, a szabadságunk útja.

Körülbelül 39 évesnek tűnt. Sötét szoknyát és fehér blúzt viselt, a haja pedig túl szépen volt fésülve ahhoz képest, hogy vidéken ragadt.

—Kíváncsi vagyok itt

Tamás az égre nézett. Sötét felhők közeledtek.

Nincs mit tennie. A tanyám 15 percre van. A húgom otthon van a gyerekeimmel. Alhat a vendégszobában, és holnap elviszem a városba.

A nő későn versenyez.

– Honnan tudjam, hogy nem vagy őrült?

Tomás majdnem elmosolyodott

– Nem, Tomás Villaseñor vagyok. Kérdezd meg bármelyik üzletben az El Encino-t a környéken. Ha szeretnéd, elsétálhatunk ahhoz a bolthoz, és megkérdezheted, mielőtt felmész.

Ez a válasz látszólag meggyőzte.

—Clara Beltrán

Amikor Tomás vitte a bőröndöt, meglepődött.

Nagyon könnyű úszni

Néhány kilométeren át egyikük sem szólt semmit.

Végül Klára vett egy mély lélegzetet.

–Inkább szeretnék mondani valamit, mielőtt odaérünk hozzád. Nem akarom, hogy holnap megtudd, hogy felszedtél egy nőt, aki Jaliscóba jött, hogy feleségül menjen egy férfihoz, aki már nem szerette.

Tomás alig fordította el a fejét.

Clara évek óta San Luis Potosíban élt. Hónapokig tartó levélváltás után Ramiro Castañeda, egy vasbolt tulajdonosa a régióban, megkérte a kezét.

Felmondott az állásából, eladott több bútordarabot, és azzal a bőrönddel utazott.

Ramiro la esperaba a terminálon.

De nem azért, hogy megölelje.

– Azt mondta, hogy átgondolta a dolgokat. Hogy nem tudja megcsinálni.

-Csak úgy?

-Csak úgy.

Klára kinézett az ablakon.

– Azt hiszem, a legrosszabb az volt, hogy eladtam az ágyamat. Tegnap este azt hittem, ma éjjel az új házamban fogok aludni.

Tomás még erősebben szorította a kormánykereket.

– Neki kellene szégyellnie magát.

– Ez jól hangzik, amikor nem téged dobnak ki.

A tanyára érkezve Emiliano jelent meg először.

Az egyik csizmájával a kezében, a másikkal a kezében ment le a lépcsőn.

-Apu!

Tamás felemelte.

Inés mögöttük jött ki, Renatát cipelve.

Mateo komoly arccal állt az ajtóban, és az idegent fürkészte.

Tomás újra átérezte a régi kellemetlen érzést.

Tudtam, mi történik általában ezután: a nők három ilyen kisgyereket láttak, és megváltozott a mosolyuk.

Clara viszont a földön hagyta a táskát.

— Mi a nevük?

Tamás ránézett.

Nem kérdeztem meg, hol van az anya.

És ki gondoskodott róluk.

Azt sem tudom, hogy tudtam 3 gyerek mellett dolgozni.

Csak a nevük.

–Az a földrengés Emiliano. A baba Renata. A férfi pedig, aki az ajtóból figyel minket, Mateo.

Clara leguggolt elé, távolságot tartva tőle.

– Szia, Mateo.

A fiú nem válaszolt.

– Nem sokat beszél idegenekkel – magyarázta Inés.

– Tökéletes. Én sem.

Mateo kíváncsian nézett rá.

Vacsora közben Emiliano négyszer is megmutatta neki ugyanazt a falovat. Renata nyugodtan Clara karjaiban kötött ki, míg Inés leszedte a tányérokat.

Máté távol maradt.

Amíg Clara ki nem lépett a folyosóra.

Tíz perccel később leült mellé.

– Holnap elmész?

-Igen.

-És aztán?

– Gondolom, Guadalajarába.

Mateo lesütötte a tekintetét.

—Áh.

Hajnalban, miközben Tomás a terminálhoz vitte, Clara meglátott egy hirdetést egy kis vidéki iskola elé szegezve.

„ADMINISTRATÍV ASSZISZTENS KERÜNK.”

-Stop.

Egy órával később más szemmel jött ki.

– Hétfőn kezdek.

– És hol tervezel élni?

Clara a piros bőröndjére nézett.

Tomás a gyümölcsös melletti kicsi, lakatlan házra gondolt.

– Talán ezt is meg tudom oldani.

Három héttel később Clara már az iskolában dolgozott, a ház bérét fizette, és sikerült rávennie Mateót, hogy kopogás nélkül lépjen be, és otthagyjon neki egy kék vázát.

Úgy tűnt, minden a helyére kerül.

Egészen addig a reggelig, amikor egy fehér kisteherautó behajtott a tanyára.

Verónica Salgado leszállt róla.