– A felvétel helyes. A munkája is helyes. Jóváhagyva.

A jelenlévő szülők tapsoltak.

Úgy tűnt, vége van.

Nem volt az.

Kint Veronica várta Tomást.

– Még mindig helyrehozhatjuk a dolgokat egymás között.

– Soha nem volt mit megjavítani.

– Igen, volt. Küldd el a gyerekeket néhány évre az anyádhoz. Jól kezdtük. Aztán visszajönnek.

Több embernek sikerült meghallania.

Veronika felemelte az állát.

–Elküldtek, amikor apám újranősült, és én túléltem.

Tamás ránézett.

– Csak azért, mert te megtanultál együtt élni ezzel az elhagyatottsággal, nem jelenti azt, hogy a gyerekeimnek is ugyanezt kell megtanulniuk.

Don Octavio megállt mögötte.

Veronika elsápadt.

– Három gyereket választasz a saját boldogságod helyett.

Tamás lassan tagadta.

– Nem. Rájöttem, hogy senki sem nevezheti magát a boldogságomnak, aki arra kér, hogy elveszítsem.

Klára az iskola ajtajában állt.

Minden egyes szóra figyelt.

És még aznap este becsukta a bőröndjét.

3. RÉSZ
Clara nem ment el azonnal.

Péntekig várt, hogy közölje Teresával, befejezi a hónapot.

Az igazgató letette a poharakat az asztalra.

– Az álláspontját már jóváhagyták.

– Nem a pozíció miatt megyek el.

– Aztán Tomáshoz megy.

Klára mozdulatlan maradt.

– Ne mondd ezt.

„63 éves vagyok, és több mint 30 éve hallgatom a diákok, tanárok és szülők kifogásait. A felnőttek kifogásai rosszabbak, mert jobban megfogalmazottak.”

Klára az ablak felé nézett.

– Amióta megjelentem, annak a családnak nincs nyugalma.

– És előtte, igen?

– Legalább nem voltak pletykák, kritikák, veszekedések…

– Volt egy férfi is, aki feleséget keresett olyan asszonyok között, akik el akarták venni tőle a gyermekeiket.

Klára lesütötte a tekintetét.

Teresa meglágyította a hangját.

„Ha azért akarsz elmenni, mert nem szereted azt az életet, akkor menj csak. De ne változtasd a félelmedet áldozattá, és ne várd el, hogy mindenki megköszönje neked.”

Klára nem válaszolt.

Lekéstette a vasárnapi tanyasi ebédet.

Hétfőn is.

Kedden Mateo egyedül jelent meg a háza előtt, kezében az üres kék vázával.

– Elmész?

Clara érezte, hogy összeszorul a mellkasa.

– Ki mondta neked?

– Inés néni.

– A nagynénéd túl sokat beszél.

– Apám is ugyanezt mondja.

Mateo engedély nélkül belépett, és letette a vázát az asztalra.

– Azért adtam oda, hogy ne legyél egyedül.

-Tudom.

– Ha elmész, magaddal viszed.

Klára letérdelt.

– Mateo…

– Azért van ez, mert rosszul viselkedünk?

Ez a kérdés lesújtotta.

– Nem. Soha ne gondolj erre.

– Akkor maradj.

Clara most ölelte át először, mióta megismerték.

A gyermek 2 másodpercig merev maradt.

Aztán átkarolta a nyakát.

Még aznap délután megérkezett Tamás.

A piros bőröndöt az ajtó mellett találta.

– Tehát igaz volt.

Clara éppen néhány blúzt hajtogatott.

– 30-án indulok.

-Mert?

– Mert kezdett ez túl bonyolulttá válni.

– Kinek?

– Magadért. A gyerekeidért. Az iskoláért.

– Ne dönts helyettünk!

Becsukta a fiókot.

– Sok éves barátságot vesztettél el.

–Verónica azt akarta, hogy adjam fel a gyerekeimet, hogy hozzám férjhez mehessen. Ez a barátság már a te születésed előtt megszűnt.

— A nép beszél.

– Az emberek mindig beszélnek.

– A családja…

– A családom hajnal óta kérdezősködik felőled.

Klára mély lélegzetet vett.

– Tomás, nem akarom, hogy a gyerekeid egy nap azt higgyék, minden azért változott meg, mert egy nő megjelent az úton.

– Megváltozott, mert megjelentél.

Az ítéletet függőben hagyták.

Klára ránézett.

Tomás levette a kalapját, de többet nem szólt.

És pontosan ez tette tönkre mindent.

Mert Clarának hallania kellett azt, amit még mindig nem mert kimondani.

– Azt hiszem, már túl késő.

Tamás lesütötte a szemét.

-Értem.

Visszasétált a teherautóhoz.

A főház felé autózva a teljes 400 méteren keresztül sértegette egymást.

Inés éppen Renátát etette vacsorával.

– Mit mondott neked?

– Elmegy.

– Ezt már tudtam. Mit mondtál neki?

Tamás kinyitotta a hűtőszekrényt.

– Ezt megértettem.

Inés letette a kanalat.

– Mit értél meg?

-Igen.

– És megértetted?

-Nem.

-Akkor butább vagy, mint gondoltam.

Emiliano felemelte a fejét.

– Apu hülye?

–Nagyon is. Edd meg az omlettedet.

Tomás becsukta a hűtőszekrény ajtaját.

– Mit akartál, hogy tegyek?

Inés megkért egy munkást, hogy vigye a gyerekeket a folyosóra.

Amikor kettesben maradtak, leült a testvérével szemben.

– Nyolc hónappal ezelőtt azt mondtad, hogy újjá akarod építeni az életedet. Én elkövettem azt a hibát, hogy úgy segítettem neked, mintha tehenet vennénk: listákat írtam, ismerősöket kerestem, étkezéseket szerveztem.

Tomás beleroskadt egy székbe.

– Ne kezdj bele.

–Elkezdem, és be is fejezem. Mindenki azt kérdezte, mennyit ér a ranch, hányan dolgoznak itt, vagy hogy az édesanyád el tudja-e tartani a gyerekeket. Clara anélkül érkezett, hogy tudta volna, ki vagy. Nem tudott a földről, a szarvasmarhákról, sőt a vezetéknevedről sem.

Tamás hallgatott.

– Tudod, mit kérdezett, amikor meglátta a gyerekeidet?

Tudta is.

— A nevük.

-Pontosan.

Inés az ujjával megkopogtatta az asztalt.

Mateo a folyosón vár rá, amikor kijön az iskolából. Emiliano odahúzza a székét, hogy leüljön mellé. Renata a karjaidból az övébe veti magát. És te, aki 10 évig naplementekor végeztél a munkával, most találsz módot arra, hogy 7 óra előtt lezuhanyozz.