1. RÉSZ
A férfi, akiért 1600 kilométert utazott, hogy feleségül menjen, már 19 napja eltemették, amikor Mariana Valdés leszállt a vonatról Chihuahuában, és a peronon megtalálta a testvérét, aki rá várt.

Mariana mozdulatlanul állt, egyik kezében egy bőr bőröndöt tartott, és a mellkasához szorította az eljegyzési leveleket.

Sokszor elképzeltem már azt a pillanatot.

A levelekben Esteban Robles egy virágzó, Sierra Madre közelében fekvő tanya tulajdonosaként írta le magát, több száz szarvasmarhával, egy diófákkal körülvett nagy házzal, és családalapítási tervekkel.

Az előtte álló férfi egyáltalán nem hasonlított arra a képre.

Magas volt, sötét szakállal, széles vállakkal, és hegyi ruhákat viselt. Poros csizmát, foltozott gyapjúkabátot és kalapot viselt, amit azonnal levett, amint a lány kimondta Esteban nevét.

– Esteban Robles használta?

Az idegen lesütötte a tekintetét.

-Nem. Mateo Robles vagyok, a testvéred.

Mariana érezte, hogy száraz hideg fut végig a hátán.

– Szóval, hol van?

Mateónak csak pár másodperc kellett hozzá, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy megértse, egyetlen válasz sem lesz jó.

–19 nappal ezelőtt tüdőfertőzésben halt meg.

A kártyák kicsúsztak Mariana kezéből.

Nincs lloró

Gyerekkora óta megtanulta, hogy a sírás nem oldja meg a fennálló adósságokat, nem hozza vissza a halottakat, és nem tölti meg az üres kamrát.

De néhány másodpercig nem hallotta a vonat sípját vagy a peronról beszűrődő hangokat.

Szinte mindenét, amije Pueblában volt, magával hozta északra.

Édesanyja 12 éves korában meghalt. Nagynénje, aki felnevelte és könyvelésre tanította, az előző télen hunyt el. Mivel szűk család és kevés lehetőség várt rá, Mariana nyolc hónapnyi levélváltás után válaszolt Esteban házassági bejelentésére.

Most már nem volt férje, nem volt munkája, és nem volt elég pénze a visszatérésre.

Mateo felszedegette a leveleket a padlóról, és elolvasás nélkül átnyújtotta őket.

—Minden más előtt szőlő for uste.

Ella lo miró keményen.

—Megértetted?

-Esteban hozta ide. Annak ellenére, hogy halott, a családunknak felelőssége van.

Mariana valami kifogásra vagy egy kínos ajánlatra számított. Ehelyett Mateo szinte brutális tisztasággal beszélt.

„Kifizethetem a visszautat Pueblába. Vagy ideiglenesen megszállhatsz a ranchon. Doña Jacinta, a házvezetőnőnk, ott lakik, és lesz saját szobád. Senki sem fog tőled semmit követelni.”

-Hogy?

-Semmi

Ez a válasz hízelgőbb volt Marianának, mint bármilyen szép ígéret.

Választás szükséges

A Rancho Los Encinos néhány órányira volt a várostól, fenyvesekkel borított hegyek lábánál. Olyan gyönyörű volt, ahogy Esteban leírta, de Mariana hamarosan rájött, hogy a levelek túl sok mindent elrejtettek.

A ház nagy volt, sí.

El ganado korszaka.

De voltak ott omladozó kerítések, elmaradt bérükre váró munkások és fiókokban elrejtett nyugták is.

Esteban a jóléttel dicsekedett, miközben adósságokat halmozott fel.

Máté viszont soha semmivel sem dicsekedett.

Éveket töltött a hegyek és a tanya között, vezetőként, vadászként és szarvasmarha-tenyésztőként dolgozott. Amikor a testvére megígért valamit, amit nem tudott betartani, Mateo mindig megjelent, hogy elintézze.

– Esteban rá tudott venni egy halott embert, hogy virágot vegyen tőle – mondta Doña Jacinta egy délután, miközben tortillákat dagasztott –. Mateo volt az, aki végül kifizette őket.

Mariana kezdte megérteni a két testvért.

Az egyik a bájából élt.

A másik, az ő szavára.

Az első naptól fogva segítőkész volt. Rendet tett a kamrában, átnézte a háztartási számlákat, és segített a kertben. Amikor felfedezte, hogy egy beszállító kétszer számolt fel árat egyes megrendelésekért, összegyűjtötte a számlákat és kijavította a problémát.

Mateo nem hízelgéssel gratulált neki.

Egyszerűen otthagyta előtte a dokumentumokat.

– Ezzel 640 pesót takarítottunk meg nekünk ebben a hónapban.

– Most alaposan átnéztem.

–Ez több, mint amennyit Esteban két év alatt tett.

A kifejezés kegyetlenül hangozhatott, de Mateo megvetés nélkül mondta. Fáradtnak tűnt, nem neheztelőnek.

Ahogy teltek a hetek, Mariana egyre jobban várta a vacsorákat.

Máté nem sokat beszélt, de sosem csak a beszéd kedvéért.

Ha valamit nem tudtam, azt mondtam, hogy nem tudom.

Ha rossz volt a termés, az nem ígért csodákat.

Ha Mariana megkérdezte, hogy veszélyben van-e a ranch, nem próbálta megnyugtatni.

– Igen. De még megmenthetjük.

Ez az őszinteség nyugtalanítani kezdte, mert olyan biztonságérzetet adott neki, amit Esteban leveleivel kapcsolatban soha nem érzett.

Egyik éjjel, viharban, több ló is izgatottá vált az istállóban. Mariana a segítségére sietett, és Mateo egy kanca gyeplőjét tartva találta meg, miközben villám világította meg az udvart.

Addig dolgoztak együtt, amíg meg nem nyugtatták az állatokat.

Utána az istálló teteje alatt maradtak, és hallgatták az eső kopogását.

Aztán Máté megszólalt.

– Összeveszettem Estebannal, mielőtt megbetegedett.

Marianna elfordította a fejét.

– Nekem?

Bólintott.

– Mondtam neki, hogy nincs joga Pueblából idehozni egy nőt, aki úgy tesz, mintha minden rendben lenne. A ranchnak tartozásai voltak. A házat részben jelzáloggal terhelték. – Nevetett.

Mateo ökölbe szorította a kezét.

– Aztán meghalt. És te már úton is voltál.

Mariana hirtelen megértette, miért ment el személyesen az állomásra.

– Bűntudatot éreztél?

– Felelősnek éreztem magam.

Csendben maradt, mielőtt bevallott volna valamit, amit soha nem mondott ki hangosan.

– Én sem szerettem Estebant.

Mateo ránézett.

„Nem tudtam szeretni. Még soha nem is láttam. Egy olyan helyet akartam, ahol valaki vár rám.”