Mateo ugyanolyan őszintén válaszolt, mint mindig.

– Nem fogom ingyen dolgozni kérni őket.

– Senki sem mondta, hogy szabad. Mi azt mondtuk, várjunk.

Marianna csendben figyelte.

Esteban számos kapcsolatot épített ki elbűvölő szavakkal.

Máté a kötelezettségeinek teljesítésével építette fel a sajátját.

Végre megérkezett a szarvasmarha-értékesítés.

Nem volt tökéletes.

Egy vihar megrongálta az út egy részét, és 14 állatot kellett hátrahagyni. A kapott ár azonban elegendő volt ahhoz, hogy a tartozás jelentős részét kifizessék, és a fennmaradó részre reális fizetési ütemtervet készítsenek.

Amikor Mateo visszatért a bankból az első hivatalos nyugtával, Marianát a konyhában találta, amint a számlákat nézegette.

Letette elé a dokumentumot.

-Fizetett.

Mosolygott.

— Egy rész.

– Az első a sok közül.

– Ez kevésbé hangzik romantikusan, mint gondolnád.

Mateo majdnem elmosolyodott.

– Nem vagyok túl jó a romantikában.

– Már észrevettem.

Túlélték a veszélyt, ami miatt folyamatosan elfoglalták magukat.

Ez teret engedett egy nehezebb problémának.

Maguk.

A tárgyalás után egyre jobban elharapóztak a pletykák a városban.

Egyesek azt mondták, hogy Mariana azért utazott, hogy feleségül menjen Estebanhoz, és hetekkel később már a testvérével együtt vezette a ranchot.

Fausto táplálta ezeket a megjegyzéseket, mielőtt elhagyta Chihuahuát.

Egyik délután a falusi boltban egy nő elég hangosan megjegyezte ahhoz, hogy Mariana is hallja:

– Vannak özvegyek, akik gyászolnak. Mások pedig testvért cserélnek.

Mariana otthagyta a pulton, amit meg akart venni, és válasz nélkül távozott.

Mateo kint várta.

Hallottam.

– Ne menj vissza oda.

– Nem fogok abbahagyni az életet azért, mert valaki beszél.

– Nem azt mondtam, hogy hagyd abba a bejárást.

Marianna ránézett.

-Így?

– Azt mondtam, hogy többet nem veszek tőlük semmit.

Minden ellenére halkan felnevetett.

Aztán megváltozott az arckifejezése.

– Pontosan ez aggaszt engem.

-Hogy?

–Minden, amit értem teszel, csak megnehezíti számomra, hogy folyton azt színleljem, csak azért vagyok itt, mert nem volt máshová mennem.

Máté mozdulatlan maradt.

Mariana tőle tanulta meg, hogy a fontos igazságokat ki kell mondani, mielőtt a félelem eltorzítja őket.

– Chihuahuába jöttem, hogy feleségül vegyem Estebant.

Mateo lesütötte a tekintetét.

-Tudom.

– Nem. Figyelj rám!

Felnézett.

„Otthont, biztonságot kerestem, és valakit, aki mellette akar tudni. Esteban mindezt gyönyörű levelekkel ajánlotta fel nekem. Te még soha nem ajánlottál nekem ehhez hasonlót.”

Mateo kissé összevonta a szemöldökét.

-Nem értem.

– Jobbat ajánlottál nekem.

Mély lélegzetet vett.

„Amikor leszálltam a vonatról, hazudhattál volna nekem. Elvihettél volna a tanyára, és később elmondhattad volna az igazat. Kihasználhattad volna, hogy egyedül voltam. Ezek közül egyiket sem tetted.”

Mateo kinyitotta a száját, de Mariana felemelte a kezét.

– Még nem végeztem.

Engedelmeskedett.

– Elmondtad az igazat, amikor az örökre elengedhetett volna. Választási lehetőségeket adtál nekem, amikor nem volt. Soha nem bántál velem úgy, mintha bármivel is tartoznék a testvérednek. Soha nem próbáltad megvásárolni a hálámat.

Mariana érezte, hogy remegni kezd a hangja.

–És ezekben a hónapokban rájöttem, hogy nem akarom, hogy bárki tökéletes életet ígérjen nekem. Egy igazi életet akartam.

Mateo szinte fájdalmas intenzitással nézett rá.

– Marianna…

– Szerelmes vagyok beléd.

A mondat kettejük között maradt.

Mateo nem válaszolt azonnal.

Ez mást biztosan megijesztett volna.

Mariana már ismerte a hallgatásait.

Tudtam, hogy nem hallgat, mert keveset érzett.

Néma maradt, mert nem volt hajlandó olyan szavakat kimondani, amelyeket nem bírt elviselni.

Végül közeledett.

– Amikor elmentem érted az állomásra, készen álltam arra, hogy találkozzak veled, elmondjam a híreket, kifizessem a jegyedet, és egyedül térjek vissza a hegyekbe.

Marianna mozdulatlan maradt.

– Azt hittem, csak egy újabb szép cucc vagy, amit Esteban szerzett magának. És azt gondoltam, hogy egy olyan férfinak, mint én, még csak rád sem szabadna így néznie.

– Mateo…

– Hadd fejezzem be most.

A nő bólintott.

–Egész életemben én voltam az a testvér, aki megjavította, amit Esteban elrontott. Ő beszélt; én dolgoztam. Ő ígérgetett; én betartottam az ígéreteimet. Belépett egy szobába, és mindenki bámult. Jobban szerettem a hegyeket, mert ott senki sem várta meg, hogy mosolyogjak, hogy kedveljem őket.

Könnyek szöktek a szemébe, bár nem nézett le rá.

–Aztán jöttél te. És te voltál az első, aki pontosan azokat a dolgokat látta, amiket értéktelennek gondoltam. A hallgatásomat. Az igazmondásomat. A megmaradásomat, amikor mások elmentek.

Marianna összeszorította az ajkait.

Mateo levette a kalapját, pont mint akkor először az állomáson.

– Mondtam neked egy mondatot aznap.

Minden részletre emlékezett.

– „Én jöttem érted.”

-Igen.

Még egy lépést tett közelebb.

– Szóval úgy értettem, hogy felelősségtudatból mentem el. Mert a bátyám küldött ide, és valakinek ezért felelnie kellett.

Vett egy mély lélegzetet.

– Ma újra szeretném mondani.

Mariana érezte, hogy a szíve hevesen vert a mellkasában.

Mateo egyenesen a szemébe nézett.

– Én jöttem érted.

Ezúttal nem volt haláleset közöttük.

Nem voltak kártyák.

Nem voltak kötelezettségek.

Csupán két ember, akik együtt élték át a katasztrófát, és úgy döntöttek, hogy nem rejtik tovább, amit benne találtak.

Marianna kinyújtotta a kezét.

Mateo olyan finomsággal fogadta, ami ellentétben állt évek munkájától megedzett kezével.

„Nem akarok olyanná válni, amit egyszerűen csak Estebantól örököltél” – mondta.