1. RÉSZ
– Mi itt nem alamizsnát adunk, és idegeneket sem látunk vendégül – fakadt ki Verónica Alcocer, mielőtt Elena egyáltalán elmagyarázhatta volna, miért érkezett a farmra egy bőrönddel.

Reggel 7:10 volt, és a nap éppen csak elkezdte melegíteni a veracruzi Martínez de la Torre útjait. Elena Vargas egy kis bőröndöt cipelt, vállán egy szövettáskát, mellkasán pedig egy műanyag mappát szorított. Csizmáját por borította, blúza pedig, bár tiszta, még mindig viselte a buszút gyűrődéseit.

Verónica, a La Esperanza farm tulajdonosának a nővére, miután meglátta a lányt a kapuban, elhagyta az irodát.

—Nincs szőlő a pedir limosna.

– Szóval mit csinál egy bőrönddel?

Mielőtt Elena válaszolhatott volna, Tomás Alcocer bukkant fel a teraszról Julián, a kertész kíséretében.

Tomás 46 éves volt, és Verónicával együtt örökölte ezeket a földeket az apjától. Ő irányította a termelést. Nővére a könyvelés nagy részét kezelte, és soha nem titkolta, hogy felesleges kiadásnak tartotta a saját faiskolát.

—Mi a baj?

Elena elment.

– Állást keresek. Azt mondták, hogy még mindig van egy növénykertészeted.

Tomás a bőröndre nézett.

-Van

– Sok évig dolgoztam citrusfélék termesztésével.

Julián felnézett.

-Ahol?

Elena várt egy pillanatot.

– Egy környékbeli faiskolában.

Verónica Cruzó, egy brazosok.

– Ez nem magyarázza meg a maletát.

Elena nagyot nyelt. Pontosan erről a részről utált beszélni.

–A munkahelyem bezárt. A ház, ahol laktam, a cégé volt. Meg kellett adnom.

Tomás abbahagyta a poggyász nézését, és ránézett.

—Keresek családtagokat?

—Nem

– Kik kaphatják meg a barátaink?

Elena úgy érezte, hogy minden egyes válasz kisebbnek mutatja magát.

– Nincs hol laknom, de tudom, hogyan kell dolgozni.

Veronica szárazon felnevetett.

– Tomás, ez egy farm, nem egy szálló.

Elena felé fordult.

– Ezért kérek munkát, nem alamizsnát.

Julián eltakarja a hangját.

Tomás pontosan tudni akarta, hogy mit tud csinálni. Elena felsorolta a tételválasztást, az átültetést, az alapvető oltást, az akklimatizációt, az öntözésszabályozást, a növények osztályozását és a veszteség nyilvántartását.

— Vannak hivatkozásai?

Elena levantó a szőnyeget.

—Szerződések, tanfolyamok, számlák és telefonok.

Tomás nem nyitotta ki.

– Van egy kis ház a raktár mellett. Üres.

Veronika azonnal ránézett.

—Nem

– Tíz nap van hátra – felelte Tomás.

Elena pislogott

—Kifizettem a kölcsönzést?

– Ha dolgozol, fizetést kapsz. A ház ideiglenes lesz, mindenféle kedvezmény nélkül. 10 napon belül eldöntjük, hogy itt maradsz-e, és kereshetsz-e más lakást.

Verónica különálló.

-Mindig ugyanazt csinálod. Először segítesz, aztán senki sem akar elmenni.

Elena Miró és Tomás.

– Elfogadom. De csak 10 napra.

Ez a pontosság meglepte a két testvért.

A házban egy hálószoba, egy szűkös fürdőszoba és egy műanyag asztallal felszerelt konyha volt. Elenának ez elég volt. Az elmúlt 15 napot azzal töltötte, hogy búcsút intett mindennek: a Viveros San Gabrielnek, a kollégáinak, a szobának, ahol évekig lakott, sőt még a padoknak is, amelyeket kívülről ismert.

A San Gabriel nem csalás vagy botrányos csőd miatt zárt be. A tulajdonos egyszerűen elvesztette a bérleti szerződést a főbérlőkkel folytatott vita után. Az ügyfelek számára ez csak adminisztratív hír volt. Elena számára ez azt jelentette, hogy ugyanazon a héten elvesztette a fizetését és az otthonát.

Azon az estén ezt írta a jegyzetfüzetébe:

„1. nap. Ház: 10 nap. Ne felejtsd el, hogy van egy dátuma.”

Másnap reggel Maribel, aki nap mint nap a La Esperanza bölcsődéjéért felelt, kíváncsian üdvözölte.

– Szóval te vagy a nő a bőrönddel.

– Remélem, hamarosan én leszek a növények asszonya.

Maribel Rio.

Elena nem érkezett meg cserélgetni a dolgokat. Órákon át kérdezősködött. Mikor öntözik. Mennyi ideig hagyják a növényeket háló alatt. Mikor helyezik át őket. Ki dönti el, hogy mikor kész egy adag. Hány növény veszett oda az átültetés után.

Julian délben jelent meg.

– Megtaláltad már, mi a baj?

-Még nem.

– A növények haldoklanak. Látszik már az ajtóból is.

-Igen.

– És ehhez jegyzetfüzet kell?

Elena nyugodtan nézett rá.

– Tudnom kell, miért halnak meg. Ezt nem láthatod az ajtóból.

Maribel lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a mosolyát.

Julian elmagyarázta, hogy hamarosan dönteniük kell arról, hogy megvásárolják-e az egész üzemet, hogy felújítsák a több hektáros narancsültetvényt.

Elena elvégezte a számítást.

—Még ha ez a bölcsőde mától tökéletesen működne is, akkor sem lenne elég mindent időben előállítani.

– Akkor megvettük – mondta Julian.

– Én ezt nem mondtam.

Azt javasolta, hogy ugyanazon a telken két parcellát használjanak. Az egyiken a szokásos módon folytatnák a gazdálkodást. A másikon módosítanák az árnyékolást, az öntözést és az átültetés utáni regenerálódási időt.

Tomás engedélyezte a tárgyalást.

Elena három napig dolgozott anélkül, hogy csodákat ígért volna. Felfedezte, hogy több növényt túl korán tettek ki közvetlen napfénynek, mert helyet kellett felszabadítaniuk. Hiányos feljegyzéseket és rutinszerű változtatásokat is talált, amelyeket senki sem vett észre.

Ahelyett, hogy Maribelt hibáztatta volna, létrehozott vele egy egyszerű formátumot: dátum, eredet, öntözés, árnyékváltozás, veszteségek és megfigyelések.

Ez még jobban felbosszantotta Veronikát.

– A bátyám már úgy beszél, mintha tanácsadó lennél.

– Nem kértem rá, hogy megtegye.

– Azt sem kérte tőled, hogy dönts egy több százezer peso értékű vásárlásról.