– Itt van 30 000 peso.

Elena fel sem fogta.

-Szóval így?

– A kaucióra, a lakbérre és minden másra, amire szükséged van. Ma elmész, és elmondod Tomásnak, hogy találtál másik munkát.

Elena mozdulatlan maradt.

Fizetsz azért, hogy lemondjak?

– Méltóságteljes kiutat kínálok neked.

– A méltóságteljes kiút az, hogy fizetést kapok azért, amiért megdolgoztam, és magam döntök.

Veronica megszorította a borítékot.

„Nem érted, öcsém. Amikor felelősséget érez valakiért, elveszíti a tisztán gondolkodást.”

– Akkor beszélj vele.

– Már megtettem.

– Nem elég.

Veronika elvesztette a türelmét.

– Amióta megérkeztél, Tomás arról beszél, hogy megmenti az óvodát, munkát ad neked, és házat hagy neked. A családunk évekig fizetett a hibákért, mert mindenki problémáját meg akarta oldani.

Elena alaposabban megnézte. Most először látott valamit az ellenségessége mögött: félelmet.

– Nem akarom, hogy a bátyád oldja meg a problémáimat.

– Akkor bizonyítsd be, és menj el.

Elena anélkül tért vissza a támogató házba, hogy elfogadta volna a pénzt.

9-én volt.

Kinyitotta a bőröndjét.

Másnap reggel elpakolta a ruháit, becsukta a mappát, és beágyazta.

Tomás rajtakapta, hogy az utolsó blúzt veszi fel.

– Mit csinálsz?

– A határidő ma jár le.

– Arra gondoltam, hogy szerződést ajánlok neki.

– Ha a munkámból fakad, akkor meghallgatom.

– És itt maradhatsz ebben a házban, amíg itt dolgozol.

Elena megrázta a fejét.

– Nem, erről nem van szó.

Tamás ingerült lett.

– Tíz nappal ezelőtt nem volt hol aludnom.

– Pontosan ezért.

Elővette a zsebéből a borítékot, amit Veronica hagyott az asztalon, miután visszautasította a pénzt.

Tomás elé tette.

„Különben is, mielőtt bármit elfogadnál, tudnod kellene, mit csinált tegnap a húgod.”

Tomás elolvasta a borítékra írt összeget.

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó.

Veronika a másik oldalon volt.

3. RÉSZ
Tomás néhány másodpercig némán tartotta a borítékot. Verónica Elenára nézett, majd a testvérére. Nem tűnt zavarban lévőnek. Fáradtnak.

– Igen, én voltam.

– Felajánlottál neki 30 000 pesót, hogy távozzon?

-Igen.

– Az én farmomról?

– A saját pénzemből.

– Ez semmit sem javít a helyzeten.

Elena felvette a táskáját.

– Ez a te dolgod.

Tomás a karjával eltorlaszolta az ajtót, anélkül, hogy hozzáért volna.

– Nem. Ez a te problémád is, mert megpróbáltak helyetted dönteni.

Veronika keserűen felnevetett.

– Most áldozattá akarod tenni?

– Nincs szükségem senkire, aki bármivé is változtatna – felelte Elena. – Elutasítottam a pénzt.

Tamás a húgára nézett.

-Mert?

A kapott válasz nem az volt, amire számított.

– Mert félek.

Veronika leült a szoba egyetlen székére.

Évekig rossz befektetésnek nevezte a növénykertet, Tomás döntéseit pedig érzelmi impulzusoknak. Soha nem magyarázta meg, honnan ered ez a félelem.

Az apja hat évvel korábban halt meg, értékes farmot hagyva maga után, de géphiteleket, lejárt törlesztőrészleteket és a veszélyeztetett termést is. Tomás vette át a farmot. Verónica felfedezte az adósságokat.

–Emlékszel, ahogy apa a narancsfák között sétált – mondta. –Emlékszem, ahogy fiókokat nyitogattam, és olyan váltókat találtam, amikről senki sem tudott.

Tamás hallgatott.

– Három éven át minden bejövő peso már elő volt irányozva. És te folyton azt hajtogattad, hogy munkásokat kell tartanunk, házakat kell felújítanunk, teherautókat kell kölcsönadnunk és fizetéseket kell előre fizetnünk.

– Nem hagytam cserben az embereket.

– És én sem akartam őt elhagyni. De valakinek ki kellett találnia, honnan lesz pénz.

Elena ekkor megértette, hogy a harc sosem csak róla szólt.

Veronika a házra mutatott.

–Amikor megjelentél egy bőrönddel, és Tomás beengedett, egy másik történetet láttam magam előtt, ami ugyanígy kezdődött. Aztán Ramiro azt mondta, hogy zseniális vagy, a bátyám pedig a gyerekszoba megmentéséről kezdett beszélni. Azt hittem, pénzt kockáztatok, mert úgy éreztem, téged is meg kell mentenem.

Tamás összeszorította az állkapcsát.

– Nem vagyok gyerek.

– Nem. A testvérem vagy. És néha összekevered a segítést azzal, hogy felelősséget vállalsz mások életéért.

Ez a mondat fájt, mert volt benne némi igazság.

Elena becsukta a bőröndöt.

– Ezért nem fogadom el, hogy határozatlan ideig itt éljek.

A két testvér ránézett.

– Akkor akarom az állást, ha van valódi funkciója, egyértelmű fizetés és mérhető eredmények. De a lakhatásnak ideiglenesnek kell lennie.

Tamás összevonta a szemöldökét.

– Miért nem bízol bennem?

– Mert óvakodom attól, hogy újra ugyanarra a helyre kelljen támaszkodnom a fizetés és a szállás tekintetében.

A válasz megváltoztatta a szoba hangulatát.

Elena elmagyarázta, hogy San Gabrielben ugyanazon a napon veszítette el mindkettőt. Senki sem csapta be. Senki sem lakoltatta ki igazságtalanul. Mégis, az a felfedezés, hogy a munkája és a feje fölötti fedél ugyanahhoz a szerződéshez kötött, tanított neki valamit.

– Ha ez a munka valaha véget ér, meg akarok tartani egy kulcsot, ami az enyém.

Veronika csendben figyelte.

– Akkor miért nem fogadtad el a 30 ezremet?

– Mert egy kulcs, amit az eltüntetésemre vettem, továbbra is tőled függ.

Tamás lassan kifújta a levegőt.

Veronika lenézett a borítékra.

– Ez helytelen volt.

Nem történt azonnali kibékülés vagy ölelés. Elena sem számított rá.

-Igen.

Veronikát meglepte a kurta válasz.