1. RÉSZ
A fiatal nő térdre rogyott a földút közepén, és azt kiabálta, hogy megdolgoz egy tányér ételért, ha az az idegen nem kényszeríti arra, hogy visszatérjen abba a faluba, ahonnan az előbb megszökött.

Don Mateo Salgado már jó néhány métert haladt előre a szekerével, amikor meghallotta a kiáltást. Gyengéden meghúzta a gyeplőt, és a gesztenyebarna kanca porfelhőként lelassította lépteit.

A lány nehezen futott utána. Bokája közelében szakadt bordó ruhát, koszos szandált viselt, mellkasára pedig egy régi lepedőbe csavart kis batyut szorított.

— Szívességemre! Vigyél magaddal! tudok dolgozni!

Mateo eltávolítja a kocsit.

—Mit csináltál?

A fiatal nő úgy nézett vissza, mintha arra számított volna, hogy megjelenik valaki.

-Bárhol, csak San Jerónimóban ne.

– Ez nem egy irány.

– Ez az unikó, amit tengo.

Mateo 46 éves volt, egy szerény földterülettel rendelkezett Tepatitlán, Jalisco külvárosában, és elég tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy óvakodjon az idegenektől. A nap azonban lenyugodott, és a következő település túl messze volt ahhoz, hogy egy nő egyedül utazzon.

—Hogyan nézhetsz ki?

Habozott

– Lucía Prado

– Utazz a tanyámra. Nem ígérek neked munkát, de pár napig ehetsz és aludhatsz egy fedél alatt.

Lucia olyan gyorsan ment fel, hogy látszólag attól félt, hogy a férfi meggondolja magát.

Mateo tanyája nem volt nagy: egy téglaház, két karám, csirkék, egy kis kukoricatábla, bab és néhány tehén. Feleségével, Elenával élt ott, egy gyakorlatias asszonnyal, aki már a kávé vége előtt kiszúrta a hazugságokat.

Amikor meglátta Luciát megérkezni, nem tett fel előtte egyetlen kérdést sem.

—Először is, mi a kóma —dijo.

Lucía babot, rizst, cukkinit és szárított húst kapott a fazékból. Amikor végzett, Elena engedélyt nem kért, és újratöltötte a tányérját.

Azon az éjszakán matracot készítettek neki egy szobában, ahol takarókat és üres zsákokat tartottak.

Elena a szövetköteg felé mutatott.

—Miért fontos ez?

Lucia megölelte

– Ruhák. Majdnem csak ezek maradtak.

Elena nem kérdez többet.

Hajnalban Luciát találta a kályhát begyújtva.

—Nem kell minden tortillát munkával fizetned.

– Azt mondtam, hogy megdolgozom az ételért.

– És azt mondtam, hogy előbb egyél.

Lucía sonrió nyílt

—Ja, jön

A következő napokban bebizonyította, hogy nem fél bepiszkolni a kezét. Felsöpörte az udvart, etette a csirkéket, gyomlált, elmosogatott edényeket és serpenyőket, és segített a bab válogatásában.

Egyik délután azonban olyasmit árult el, amire senki sem számított.

Mateo az asztalnál ült két nyugtával a kezében Rogelio Quezada raktárából, a régió fő gabonafelvásárlójától. Éppen egy 34 zsák bab eladását tekintette át.

– A számok nem stimmelnek – mormolta.

Lucia elment mellette egy kancsó vízzel teli kezében.

— Mennyit vontak le a páratartalom miatt?

Máté felnézett.

—Te vagy az?

Lucia elvette a nyugtát.

Néhány másodpercig olvasott, majd összevonta a szemöldökét.

—Ez a kedvezmény helytelenül van kiszámítva.

Mateo átnyújtott neki egy ceruzát.

— Bizonyítsd be.

Lucía egy papírlap hátuljára felírt néhány számítást. Egy perc sem telt bele.

– Itt majdnem fél zsákkal többet vontak le a kelleténél.

Mateo újra ellenőrizte a számokat.

— Hol tanultad ezt?

Lucia letette a ceruzát.

-Dolgozó.

És kiment a konyhából.

Ez jobban aggasztotta Matthew-t, mint bármilyen vallomás.

Két nappal később más régi számlákat hozott.

Lucía kiszámolta őket, és számos ellentmondásra mutatott rá: eltérő százalékokra, néha megjelenő szállítási díjakra, máskor nem, valamint magyarázat nélküli kedvezményekre a veszteség miatt.

– Rogelio Quezada mindig vásárol öntől?

— Évek óta.

Lucia mozdulatlan maradt.

Mateo észrevette.

— Ismered őt?

– Ismerem az ilyen típusú vállalkozásokat.

– Dolgoztál raktárban?

Lucia lesütötte a tekintetét.

-Igen.

Mateo úgy döntött, hogy nem fog rá nyomást gyakorolni.

A következő héten a termés egy másik részét kellett volna eladnia. Lucia azt tanácsolta neki, hogy csak a felét vegye el, és ragaszkodjon hozzá, hogy minden zsákot a szeme előtt mérjenek le.

Az utazás előtti este Elena Luciát az udvaron ülve találta.

– Félsz.

– Nagyon feltűnő?

– Tegnap óta.

Lucia összekulcsolta a kezeit.

– El akarok kísérni.

– Akkor menj.

– Talán ez egy tévedés.

–A folyamatos szökés is rosszabb lehet.

Másnap reggel Lucia felmászott a szekérre.

A 2 órás út alatt egyre csendesebb lett.

Amikor beléptek a raktárudvarba, az egyik alkalmazott kijött egy jegyzetfüzettel.

Látta Luciát.

A jegyzetfüzet majdnem leesett.

– Az egyszerűen nem lehet…

Lucia elsápadt.

A férfi az iroda felé fordult.

– Don Rogelio! Gyere ki!

Egy ötvenes évei elején járó férfi jelent meg az ajtóban, kifogástalan fehér ingben és jól karbantartott kalapban.

Amikor meglátta, szóhoz sem jutott.

Aztán lement a lépcsőn.

– Lucía.

Máté az egyikre nézett, majd a másikra.

Rogelio nyelt egyet.

– Hol a fenében voltál, lányom?

Mateo úgy érezte, hogy minden, ami azokban a hetekben történt a házában, mostanra teljesen megváltozott.

– Lányom? – ismételte meg. – A te lányod?

Lúcia lehunyta a szemét.

Rogelio a szekéren lévő zsákokra nézett.

– És ha veled jött… akkor feltételezem, azt is elmondta, amit a számláimról tud.

Mateo lassan Lucia felé fordult.

De a lány nem bírta a tekintetét.

2. RÉSZ
Matthew nem sikított. Ez rosszabb volt.

Leszállt a kocsiról, elővett egy régi nyugtát a zsebéből, és Rogelio elé tartotta.