Lucía is először emelte fel a hangját.

– És pontosan azért, mert ott voltam, tudom, hányszor változtattad az üzlet elvesztésétől való félelmedet arra, hogy engedélyt adj olyan dolgokra, amikről tudtad, hogy nem tudod elmagyarázni az emberek szemébe!

A hely elcsendesedett.

Rogelio láthatóan megsérült.

Lucia nehezen lélegzett.

–Én is részt vettem. Nem fogom úgy tenni, mintha minden a te hibád lenne. Regisztráltam olyan fiókokat, amelyeket nem kérdőjeleztem meg. Azért maradtam, mert féltem, hogy elveszítem a házamat.

Rogelio lesütötte a tekintetét.

Ez a vallomás megváltoztatta a légkört.

Már nem egy lánya volt, aki megpróbálja elpusztítani az apját.

Egy olyan nő volt, aki elfogadta a saját szerepét, és nem volt hajlandó folytatni azt.

Máté megszólalt.

„Nem akarjuk bezárni a raktáratokat. Eladnunk kell. Nektek venni kell. Azt akarjuk, hogy ne dolgozzatok vakon.”

Doña Amalia azt javasolta, hogy minden tranzakcióról két aláírt példány készüljön.

Don Tomás kérte, hogy tegyék láthatóvá a mérleget.

Egy másik producer a teljes letöltés előtt érdeklődött az esetleges kedvezményekről.

Lucía hozzátette:

—És minden tartozást vagy előleget külön kell kimutatni. Nem keverhető nedvességgel vagy zsugorodással.

Rogelio percekig hallgatott.

Végül megkérdezte:

– És mit csinálnak a rosszul sikerült műtétekkel?

Mateo a többiekre nézett.

Egyetlen válaszra sem gondoltak.

Lúcia, igen.

—Egyenként felülvizsgálják őket. Ha van dokumentált indoklás, azt tiszteletben tartják. Ha nincs indoklás, a különbözetet visszatérítik.

Rogelio keserűen felnevetett.

– Ez sokba kerülhet nekem.

-Talán.

– Mi van, ha nem tudom egyszerre kifizetni az egészet?

Lucia habozott.

Nem akartam megalázni.

— Ezután írásban állapodnak meg a határidőkről.

Don Tomás bólintott.

– Nem akarom eltörni, Rogelio. Azt akarom, ami jogosan az enyém.

Apránként mások is egyetértettek.

A következő héten áttekintették a legutóbbi tranzakciókat.

Semmilyen rejtett vagyon vagy gigantikus összeesküvés nem került elő. Ami viszont felszínre került, azok hibák, visszaélések és indokolatlan kedvezmények voltak.

Rogelio végül több termelőnek is visszafizetett összegeket, másokat pedig a jövőbeni szállítások során kompenzált aláírt megállapodások révén.

A raktár nem zárt be.

Senkit sem tartóztattak le.

De valami megváltozott.

Ettől kezdve minden zsákot a termelő előtt mértek le. Feljegyezték a bruttó súlyt, a nedvességtartalmat, a zsugorodást, a szállítási költségeket, az előlegeket és a végső értéket.

Utólagos hozzáfűzni mindkét fél beleegyezése nélkül nem lehetett.

A gazdák valami kellemetlennel is szembesültek: évekig túlságosan másokra támaszkodtak a könyvelés elszámolásában.

Így született meg egy kis közös nyilvántartás.

Minden termelő külön naplóban rögzítette a szállítását.

Amikor megkérdezték, ki veheti át az irányítást, mindenki Luciára nézett.

Felvonta a szemöldökét.

– Nem szándékozom ingyen dolgozni.

Máté válaszolt először.

– Neked sem kellene.

Mindannyian beleegyeztek, hogy havi összeget fizetnek neki.

Lucía elkezdett segíteni az értékesítésben, rendszerezni a nyugtákat, és elmagyarázni az egyes fogalmakat azoknak, akik nem értették teljesen a számokat.

Tudását most először használták fel azok védelmére, akik korábban olyan adatokra támaszkodtak, amelyeket ő maga is segített rögzíteni.

A Rogelióval való kapcsolata továbbra is nehézkes volt.

Nem kért tőle azonnal bocsánatot.

Ő sem tért haza.

Egy vasárnap délután Rogelio egyedül jelent meg Mateo farmján.

Lucía segített Elenának a kukorica pusztításában.

– Beszélni akarok veled – mondta.

Lucia megtörölte a kezét.

– Ez így rendben van.

Rogelio bólintott.

– Bejelöltem egy dobozt, ami az édesanyádé volt.

Lucia megfeszült.

Elővett egy kis jegyzetfüzetet.

– Ugyanúgy nyomon követte a kiadásait, mint te.

Lucía felismerte a kézírást.

Rogelio szomorúan elmosolyodott.

– Mindig azt mondta nekem, hogy egy olyan számítást, amit nem tudsz megmagyarázni, valószínűleg nem is kellene elvégezned.

Lucia nyelt egyet.

– Akkor hallgatnod kellett volna rá.

-Igen.

Ez volt az első alkalom, hogy Rogelio nem válaszolt kifogással.

Felajánlotta neki a jegyzetfüzetet.

Lúcia kapta meg.

– Nem megyek vissza a raktárba.

-Tudom.

– Még a házadba sem.

– Én is tudom.

Rogelio az útra nézett.

– A szobád még mindig ott van.

Lucía újra érezte a vitatkozás kényszerét, de hagyta, hogy elmenjen.

– Ott maradhat.

Rogelio bólintott.

-Rendben van.

Mielőtt elment, megfordult.

– Büszke lenne rád az édesanyád.

Lucia a mellkasához szorította a jegyzetfüzetet.

– Ne használd arra, hogy bármiről is meggyőzz.

– Én nem.

Akkoriban hitt neki.

Egy hónappal később Lucía kibérelt egy kis szobát San Jerónimo központja közelében. Nem volt fényűző. Volt benne egy ágy, egy asztal, egy ablak, ahonnan egy jacarandafára nyílt kilátás, és elég hely a dokumentumai tárolására.

Azon a napon, amikor beköltözött, Elena ragaszkodott hozzá, hogy két lepedőt adjon neki ajándékba.

Mateo egy dobozzal érkezett.

-Mi az?

– A holmijaid.

Lucia a régi csomagra nézett, amivel a ranchra érkezett.

Még mindig ugyanabba a kendőbe volt csavarva.

– Azt hittem, elvesztettem a fonalat.

– Soha nem dobjuk ki mások holmiját.

Lucia kibontotta a csomót.

Két ruha, az édesanyja fényképe, néhány szandál és néhány papír volt benne.

Elena megfigyelte.

– Csak ennyi maradt neked.

Lucia körülnézett az új szobájában.

– Nem. Ez volt minden, amim volt, amikor megérkeztem.

Mateo elmosolyodott.

Hetekkel később már a kocsit készítette elő, hogy babot vigyen a raktárba.

Lucía megjelent az ösvényen, hóna alatt az új feljegyzési könyvvel.

– Van hely?

Mateo úgy tett, mintha gondolkodna rajta.