– Öt perccel ezelőttig még azt sem tudtam, hogy ki ő.

Rogelio a lányára nézett.

– Nem mondtad meg neki?

-Nem.

Mateót keserű szégyen és harag keveréke kerítette hatalmába. Megnyitotta otthonát egy idegen előtt, és most rájött, hogy a lánya annak a férfinak a lánya, aki évek óta felvásárolta a terményét.

Lúcia közeledett.

– Mateo, el akartam magyarázni.

-Amikor?

Nem válaszolt.

Rogelio kinyújtotta a kezét.

—Menjünk haza.

-Nem.

– Lucía, ennyi elég volt.

– Nem jöttem vissza hozzád.

A zsákokra mutatott.

– Azért jöttem, hogy megnézzem az eladásodat.

Rogelio arca megkeményedett.

Máté elrendelte a teher lemérését. Ezúttal a mérleg mellett maradt, és felírta az összes számot.

—A fizetés véglegesítése előtt írásban kérem a súlyt, a páratartalmat és az esetleges kedvezményeket.

Az egyik alkalmazott Rogelióra nézett.

„Csináld meg!” – parancsolta.

Az eredmény meglepte Mateót. Arányosan hasonló mennyiségű babért lényegesen többet kapott volna, mint az előző szállítmányban.

Megőrizte a nyugtát.

-Szabadság.

Lucia megpróbálta megállítani.

– Hadd magyarázzam el.

– Nálam azt mondtad, hogy ételre és egy helyre van szükséged, ahol alhatsz. Azt nem mondtad, hogy ismered annak az embernek a számláit, akinek eladtam a cuccaimat.

– Mert tudtam, hogy másképp fogsz látni.

„Nem azért vagyok haragos, mert a lánya vagy. Azért vagyok haragos, mert még mindig nem tudom, hogy melyik részed ismerem igazán.”

Rogelio közbelépett.

– Itt marad.

Lúcia megfordult.

-Nem.

– Én vagyok az apád.

– És már nem vagyok 15 éves.

Lucía visszaszállt a kocsira Mateóval.

A visszatérés csendes volt.

Félúton, egy öntözőárok mellett Mateo megállította a kancát, hogy vizet adjon neki.

Lucia néhány méterrel arrébb állt.

– Nem rohantam a szekere után, mert tudtam, hogy ki maga.

– Elhiszem ezt.

– Akkor miért vagy ennyire felháborodva?

Mateo befejezte a hám beállítását.

– Mert az, hogy hiszel ebben, nem töröl el mindent.

Azon az estén Elena három csésze kávét tett az asztalra.

– Nos hát – mondta –, mesélj el mindent.

Lucia mély levegőt vett.

A Quezada raktárban nőtt fel. Édesanyja 16 éves korában meghalt, és attól kezdve Rogeliónak segített a nyilvántartásokkal, számlákkal és könyveléssel.

Az évek során felfedezte, hogy egyes gazdák gyakorlatilag azonos termékekért különböző kedvezményeket kaptak.

„Kitaláltak voltak ezek az árengedmények?” – kérdezte Mateo.

– Nem mindegyik. Ez a probléma. Néhány veszteség valós volt. Néhány gabona nedvesen érkezett. De más számok attól függően változtak, hogy mennyit kellett eladnia az illetőnek, vagy hogy apám mennyit gondolt igényt tartani.

Elena keresztbe fonta a karját.

– És elvégezted ezeket a számításokat?

Lucia nem nézett félre.

-Igen.

Nehéz volt a csend.

–Sokáig engedelmeskedtem. Féltem, hogy elveszítem az otthonomat, az apámat, mindent.

Máté megkérdezte:

– Mi késztetett arra, hogy elmenj?

– Egy gazda betakarította a termést, miután szinte mindenét elvesztette egy viharban. Apám megparancsolta, hogy számoljak újra egy újabb kedvezménnyel. Nem voltam rá hajlandó. Veszekedtünk. Azt mondta, hogy ha nem bízom a munkamódszerében, elmehetek.

– És te elmentél.

– Ami belefért abba a lepedőbe.

Elena felsóhajtott.

– Akkor nem vagy ártatlan.

Lucia lehajtotta a fejét.

-Nem.

– De te sem tetteted, hogy az lennél.

Lucia meglepetten felnézett.

Másnap Mateo elkezdte kérni a többi producertől a számlákat. Nem vádolta Rogeliót. Egyszerűen csak azt mondta, hogy jobban meg akarja érteni a saját elszámolásait.

Don Eusebio négy nyugtát hozott. Doña Amalia, egy özvegyasszony, aki gyermekeivel kukoricát termesztett, a sajátját egy sütisdobozban tartotta.

3 nap alatt Mateo asztala tele volt papírokkal.

Lucía egyesével ellenőrizte őket.

– Ne csak számokat keressünk, amelyek megerősítik Rogelio bűnösségét. Ha ezt tesszük, akkor a tényeket is manipuláljuk.

Mateo figyelte, ahogy szétválogatja a nyugtákat.

Néhány esetben ő maga védte meg Rogeliót.

—Itt a páratartalomra vonatkozó kedvezmény megegyezik.

Másoknál rendellenességeket talált.

– A szállítás itt szerepel, de Don Eusebio személyesen szállította a gabonát.

A producerek pontosan azért kezdtek el bízni benne, mert nem vert minden hibát vádaskodássá.

A helyzet megváltozott, amikor Rogelio megjelent a tanyán.

Egyedül érkezett.

Lúcia elment a házból.

– Beszélni akarok veled – mondta.

-Itt.

Rogelio Mateóra és Elenára nézett, de végül elfogadta.

– A termelők olyan kérdéseket tesznek fel a raktárban, amelyeket korábban soha nem tettek fel.

– Ez a lényeg.

– Menj haza. Menj vissza a szobádba. Térj vissza az íróasztalodhoz. Mostantól úgy végezzük a számításokat, ahogy te akarod.

Lucia tanulmányozta.

– Miért cserébe?

Rogelio túl sokáig várt a válasszal.

– Hogy hagyd abba a provokálást.

Elena abbahagyta a seprű mozgatását.

Mateo összeszorította az állkapcsát.

Lucia lassan lélegzett.

– Szóval nem a kibékülést ajánlod fel nekem. Ételt és menedéket kínálsz, hogy megvásárold a hallgatásomat.

– Én ezt nem mondtam.

– Nem volt rá szükség.

Rogelio körülnézett.

– Nincs itt semmid.

Lucia a szerény házra mutatott.

– Itt van valami, amit soha nem kaptam meg tőled.

-Hogy?

– A nemet mondás lehetősége.

Rogelio feltette a kalapját.

Mielőtt elment, megkérdezte:

– Mit is szeretnél pontosan?

Lucia hangoskodás nélkül válaszolt.

—Hogy minden termelő lássa a saját súlyát, ismerje az összes kedvezményt az eladás lezárása előtt, és megkapja a teljes számítás másolatát.