– És mi van, ha visszautasítom?

Mateo elvette a nyugtákból álló köteget.

– Akkor majd mindenki eldönti, hol árulja.

Rogelio átnézte a dokumentumokat.

Az arckifejezése megváltozott.

Mert volt köztük egy, akit azonnal felismert.

Egy nyugta, amelynek soha nem lett volna szabad elhagynia a raktár belső irattárát.

És Lucia is elismerte ezt.

– Az a papír… – suttogta. – Mateo, ki adta neked?

3. RÉSZ
A nyugta szélei megsárgultak, alján pedig egy kék tintával írt üzenet állt. Mateo aznap reggel kapta Tomás Villaseñortól, egy 68 éves termelőtől, aki évtizedek óta ugyanabban az üzletben árult.

„Don Tomás azt mondta, hogy véletlenül adták neki úgy 8 hónappal ezelőtt” – magyarázta Mateo.

Lucía elvette a dokumentumot.

Felül a kukoricaszállítmány bruttó súlya szerepelt. Alatta a termelőnek adott példányon szereplő súly.

186 kiló különbség volt.

Rogelio kinyújtotta a kezét.

—Dámelo.

Lucia nem mozdult.

– Mit jelent ez az oszlop?

Rogelio hallgatott.

Máté közeledett.

– Ezt a részét én sem értem.

Lúcia, igen.

Évekig láttam ilyen feljegyzéseket.

– Ez egy belső alkalmazkodás.

„Milyen kiigazítás?” – kérdezte Elena.

Lucia az apjára nézett.

– Mondd meg neki te.

Rogelio összeszorította az állkapcsát.

– Nem fogok az üzletem vezetéséről ebben az udvarban beszélni.

– Akkor elmegyünk a raktárba – felelte Mateo.

Rogelio a lányára szegezte a tekintetét.

– Átlépsz egy határt.

– Azon a napon keltem át rajta, amikor elmentem.

A férfi elköszönés nélkül távozott.

Azon az éjszakán a három közül egyik sem aludt jól.

Lucía éjfél utánig nézte át a számlákat. Nem akarta elkövetni azt a hibát, hogy bizonyíték nélkül vádolja meg az apját. Összehasonlította a dátumokat, a gabonafajtákat, a kedvezményeket, a súlyokat és az árakat.

Végre talált egy mintát.

Nem mindenkit érintett.

Azok a termelők, akik többet tárgyaltak vagy saját nyilvántartást vezettek, ritkán mutattak eltéréseket. A legidősebb termelők, azok, akik nem tudtak jól olvasni, vagy azok, akik pénzre szorulva érkeztek, voltak azok, akiknél a legtöbb szabálytalanság előfordult.

Lucia ennek ellenére ragaszkodott hozzá:

—Ez még mindig nem mutatja, hogy mennyi pénz maradt a raktárban, vagy hogy ki rendelte meg az egyes korrekciókat.

Mateo csalódott volt.

– De ez azt mutatja, hogy valami nincs rendben.

– Igen. És ez elég ahhoz, hogy a módszer megváltoztatását követeljük. Nem pedig ahhoz, hogy kitaláljunk egy olyan bűncselekményt, amit még nem tudunk bizonyítani.

Elena tisztelettel nézett Luciára.

– Apád kevesebb bajba kerülne, ha kevésbé lennél óvatos.

Lucia szomorúan felnevetett.

-Valószínűleg.

Másnap 7 termelő ment együtt a raktárba.

Nem transzparenseket vittek, nem rendőröket, és nem is fenyegetőztek. Nyugtákat vittek magukkal.

Rogelio a pult mögül üdvözölte őket.

– Ha tolvajnak nevezel, elmehetsz.

Mateo letette a dokumentumokat az asztalra.

– Magyarázatot kérni jöttünk.

Don Tomás elhelyezte a nyugtát, amelyen 186 kiló különbség volt.

– Tudni akarom, miért szerepel az egyik peso a te nyilvántartásodban, a másik pedig az én példányomban.

Rogelio felhívta Estebant, a mérlegkezelőjét.

A körülbelül 40 éves férfi ideges lett, amikor meglátta az újságot.

– Ez egy előzetes rekord volt.

Lúcia így válaszolt:

– Nem. Az elődöntőket ceruzával jelölték. Ezt egy papírlap zárja le.

Esteban Rogelióra nézett.

A csend megerősítette, hogy Lucía még mindig túlságosan is jól ismerte az üzlet működését.

Rogelio mindenkit a mérlegelési területre vitt.

– A nulláról fogjuk átnézni.

Majdnem 2 órán át hasonlították össze a dokumentumokat.

Számos eltérésre volt magyarázat. Bizonyos esetekben jogos kedvezmények voltak a páratartalomra. Más esetekben olyan szállítási költségekről volt szó, amelyekben a termelők szóban megállapodtak, bár soha nem dokumentálták azokat egyértelműen.

De 3 műtétet nem lehetett igazolni.

Nem vagyonokról volt szó.

Kis mennyiségek voltak, elég kicsik ahhoz, hogy észrevétlenek maradjanak.

Máté ekkor értette meg, miért tartott fenn ilyen sokáig a rendszer.

Nem kellett elvennie senkitől a termés felét. Elég volt itt-ott egy kicsit lebecsülni azoktól, akik nem tudtak panaszkodni.

Don Tomás ököllel az asztalra csapott.

– Ki végezte ezeket a módosításokat?

Esteban elsápadt.

– Leírtam, mit mondtak, mit tegyek.

Mindenki Rogelióra nézett.

Lucia éles fájdalmat érzett a mellkasában.

Rogelio leült.

Gyerekkora óta most látta először görnyedten.

– Felhatalmaztam néhányat.

Senki sem szólt semmit.

„Amikor egy vásárlás után esett az ár, én fedeztem a veszteséget” – folytatta. „Amikor valaki előleggel tartozott nekem, én igazítottam ki azokat. Amikor a vártnál nagyobb veszteséget tapasztaltam, én is részesedtem a veszteségből.”

Mateo félbeszakította.

– Anélkül, hogy szóltál volna nekünk?

Rogelio felnézett.

– Így csinálták ezt mindig is.

– Ettől még nem lesz igaza – mondta Lucía.

– Tudod, hogy működik ez az üzlet. Az emberek felének kölcsönadtam. Vettem termést, amikor senki más nem akart megvenni.

Don Tamás így válaszolt:

– És ezt nagyra értékeljük. De ez nem jogosít fel arra, hogy magyarázat nélkül annyit kérj, amennyit csak akarsz.

Rogelio Luciára nézett.

– Ezt akartad hallani?

-Nem.

– Nos, úgy tűnik.

Lucia egy lépést tett felé.

– Azt akartam, hogy ne döntsd el mások helyett, hogy mit tudnak elviselni.

Rogelio a tenyerével az asztalra csapott.

„Én nyitva tartottam ezt a boltot, miután anyád meghalt! Fizettem az adósságokat, a fizetéseket, a beszállítókat! Te ott voltál! Tudod, mennyibe került!”