1. RÉSZ
Jacinta Salgado első estéjén a Los Encinos-i farmon a munkavezető kikapott a kezéből egy fazék marhapörköltet piros chilivel – ami 30 munkásnak elég volt –, és mindenki szeme láttára teljesen kiöntötte a disznók etetőjébe.

– Itt senki sem eszik idegen által főzött ételt – mondta Roque Valdés. – Fiúk, ennyi. Vacsorázunk majd San Jerónimóban.

Jacinta mozdulatlanul állt a folyosó sárga fényében. 11 óra óta a húst készítette ancho chilivel, fokhagymával, köménnyel és babérlevéllel. Babot, liszttortillákat és vörös rizst is készített. A 30 óntányér még mindig sorakozott a hosszú asztalon.

Nem a kidobott étel fájt neki a legjobban, hanem az, hogy látta, ahogy az anyjától örökölt vasedénye a disznóól melletti sárba esik.

A férfiak nyeregbe pattantak. Néhányan nevettek. Mások lesütötték a tekintetüket. Egy sovány fiú, alig több húsz évesnél, úgy bámulta a tányérokat, mintha mondani akarna valamit, de Roque fütyült, és a lovához rohant.

Amikor a por leülepedett az ösvényen, Jacinta egy szék nyikorgását hallotta maga mögött. Andrés Villarreal, a Los Encinos tulajdonosa az egyik tányérral szemben ült.

Hat hónappal korábban örökölte a ranchot, apja, Don Eusebio halála után. Addig könyvelőként dolgozott Chihuahuában, és jobban ismerte a könyvelést, mint a legelőket.

– Nem állította meg – mondta Jacinta.

Andrés összeszorította az állkapcsát.

–Roque már 14 éve itt van. Apám jobban bízott benne, mint bárki másban.

—Kérdezd?

A kérdés a dologra vonatkozik.

– Még tanulom, kiben bízzak meg.

Jacinta felvette a fazékát, addig mosta, amíg a sár el nem tűnt belőle, majd tojást készített chilivel, babbal és tortillával Andrésnek. A fiú csendben evett, 29 üres szék vett körül.

Másnap reggel Jacinta ismét kitett 30 tányért.

És a rákövetkező éjszakán is.

Roque egy héten át vezette a munkásokat 6 km-re Laureano Vélez kantinjához. A férfiak minden délután elhaladtak a konyha mellett, sült sertéshús, marhahúsleves, enchiladák és frissen sült édes kenyér illatát árasztva. Roque minden délután gúnyolta őket.

– Ne menjetek túl közel, fiúk. A hölgy összetéveszthet benneteket egy újabb adag tortillával.

Jacinta elviselte a nevetést a teste, a kora és a járása miatt. 38 éves volt, széles vállú és erős kezű, mivel gyerekkora óta dagasztotta a tésztát. Durangóban fűrészmalmokban és Zacatecasban marhatenyésztő táborokban etette a munkásokat. Tudta, hogy egyes férfiak nevetnek, mielőtt beleharapnának, majd kérnek egy kis időt.

A 8. napon egy tálca fahéjas csigát vitt a munkások hálótermébe.

Roque elvett egyet, megszagolta, majd a kezével felborította a tálcát.

A kenyérszeletek a fagyott sárra hullottak.

—Nincs szükségünk rá

Jacinta futás nélkül visszament a konyhába. Becsukta az ajtót, néhány percig sírt a kamrában, majd összeszedte a kenyereket, hogy odaadja a disznóknak.

Azon az éjszakán Andrés újra megtalálta a 30 tányért.

„Miért ragaszkodsz hozzá?” – kérdezte.

Jacinta elrendezte az utolsó villát.

– Anyám azt szokta mondani, hogy a tányéros vacsora ígéret. Azt jelenti, hogy valaki számított rád, még akkor is, ha úgy döntesz, hogy nem jössz.

Andrés úgy nézett rá, mintha épp most hallott volna valamit, amit az apjának kellett volna tanítania neki.

A sovány fiú neve Eduardo volt, bár mindenki Lalónak hívta. Kétszer is beosont vízért, és Jacinta rajtakapta, hogy a fazékra néz.

– Olyan illata van, mint a nagymamám konyhájának – vallotta be.

Mielőtt bármit is megpróbálhatott volna, megjelent Roque.

– Lalo, a karámba. Most.

A fiatalember engedelmeskedett.

Jacinta megértette, hogy a munkások nem vetik meg az ételt. Féltek. Roque műszakokat osztott be, eldöntve, ki őrizze éjszaka a jószágokat, ki pihenjen vasárnap, és ki tartsa meg a munkáját télen át. Andrés papíron volt a tulajdonos; Roque ellenőrizte minden egyes ember munkaterhelését és bérét.

Andrés is tudta ezt, és ez a bizonyosság zavarba hozta.

Napokkal később együtt mentek San Jerónimóba lisztért, olajért és fűszerekért. Laureano kantinja zsúfolásig tele volt. Egy tábla 45 pesóért hirdette a vacsorát, bár az utca túloldalán lévő fogadóban 30-at kértek.

Miután visszatért a kocsihoz, Jacinta látta, hogy Roque belép a mellékutcán. Laureano kiszállt a hátsó ajtón, és a brigádvezető tenyerén megszámolt néhány bankjegyet.

Andrésnek is sikerült meglátnia.

„Mi volt ez?” – kérdezte.

– Nem tudom – felelte Jácinta.

De azon az estén, miközben újra átrendeztem a 30 üres tányért, egy dolgot már tudtam: Roque nem védte az embereit az ételüktől.

Valamit védett, ami a sajátja volt.

És amikor Jacinta lekapcsolta a konyhai lámpát, egy összehajtogatott cetlit talált az ajtó alatt.

Csak 1 sor volt rajta.

– Ne tedd ki azokat a tányérokat, ha élve meg akarod érni a karácsonyt.

2. RÉSZ
Másnap reggel Jacinta nem mutatta meg az üzenetet. Betette anyja szakácskönyvébe, és visszament dolgozni.

Három nappal később rekedt köhögést hallott a munkások hálóterméből. A személyzet már elment, amikor bement, és Lalót két takaró alatt reszketve találta. Lázas volt, nehezen lélegzett, és alig tudta kinyitni a szemét.

Roque elrendelte, hogy hagyják ott.

– Azt mondta, holnap lovagolnom kell – motyogta Lalo. – Különben levonja a heti fizetésemet.

Jacinta elment Andrésért. Együtt bevitték a fiút a konyhába, és leültették a tűzhely mellé. Megkérte őket, hogy hozzák ide a San Jerónimói vidéki orvost. Amíg várták, húslevest, vizet és hűsítő borogatást adott neki.