A diagnózis tüdőgyulladás volt. Az orvos antibiotikumot, szigorú utasításokat és egy figyelmeztetést hagyott maga után: még egy éjszaka egyedül abban a hideg szobában megölhette volna.

Roque alkonyatkor jelent meg.

– Most már a szakács az embereim felett is vigyáz?

Andrés az alvó fiatalemberre nézett.

– Amíg a tanyámon vannak, egyetlen beteg sem marad többé ellátás nélkül.

Roque elmosolyodott, de a szemei ​​nem.

Lalónak több napba telt, mire felépült. Amikor fel tudott kelni, a 30 hely egyikében kért enni.

– Ha még mindig van egy tányér nekem.

Jácinta szolgálta ki, amíg meg nem telt.

Roque meglátta az udvarról. A következő héten elküldte Lalót az északi legelőre, a leghidegebb és legelszigeteltebb éjszakai műszakba. Senkinek sem kellett megkérdeznie, hogy miért.

Jacinta titokban kávét és süteményt kezdett hozni neki. Andrés egy reggel rajtakapta, amint dér borította cipővel tért haza. Ahelyett, hogy leszidta volna, másnap este még mindig vele tartott.

A köztük lévő távolság anélkül változott, hogy bármelyikük is szóba hozta volna. Andrés vacsorázni kezdett a konyhában és segített a tűzifával. Jacinta megtanította neki a tészta dagasztását.

– Ne fojtsd meg a tésztát.

– Próbálok segíteni.

– Akkor úgy tolj, mintha ajtót nyitnál, ne úgy, mintha egy borjút akarnál legyőzni.

Nevetett. Hónapok teltek el azóta, hogy Jacinta utoljára látta nevetni.

Don Eusebio halálának évfordulójának előestéjén Lalo végre megszólalt.

Hallottam, hogy Laureano 12 pesót fizetett Roque-nak minden egyes munkásért, aki vacsorára jött a kantinba. A 45 pesóba, amit fizettek, ez a felár is benne volt. Roque a saját embereitől zsebelte be a pénzt, és tele kellett tartania a kantint.

Jacinta elmesélte, mit látott a sikátorban.

Andrés elsápadt, de habozott.

–Roque 14 évig volt apámmal.

– És még két hónapja sem vagyok itt – felelte –, már tudom, melyik szónak van nagyobb súlya.

Andrés szembeszállt a brigádvezetővel. Roque mindent tagadott, Lalót neheztelve nevezte, és azt állította, hogy Laureano csak italokat vett neki.

Andrés úgy döntött, hogy hisz neki.

Azon az estén Jacinta a tűzhelyen hagyta a vacsoráját, és nem ült le mellé.

Órákkal később Roque egyedül ment be a konyhába.

– Szép történetet mesélt a főnöknek.

Jacinta fogta a vasat.

– Menj ki.

Roque odalépett az örökölt rakott tálhoz, és egyik ujjával megkocogtatta a fedelét.

– Télen balesetek történnek. Jég a kútnál. Lovak rúgkapálnak. Nők sétálnak egyedül kávéval kora reggel.

Jácinta félelmet érzett, de nem hátrált meg.

– Ez fenyegetés?

– Ez egy javaslat. Bízd rám az ügyeimet, és januárban nyugodtan fogsz érkezni.

Két héttel később egy hóvihar lezárta a San Jerónimóba vezető utat. A farm munkásai Los Encinosban rekedtek. Roque megparancsolta nekik, hogy egyenek szárított húst a hálóteremben, ahelyett, hogy átmennének az udvaron a konyhába.

Kitartottak az első éjszakán.

A második, Don Eligio, a legidősebb munkás, hófödte ajtót nyitott ki.

– 64 éves vagyok, és elég ostoba voltam ebben az életemben. Megvan még a tányérom?

– A 30 még mindig érvényben van – felelte Jacinta.

Eligio leült.

A 3. éjjel újabb 7 érkezett.

A 4., szinte az egész legénység.

A vihar alatt a férfiak felfedezték azt, amitől Roque megtagadta őket: meleg ételt, frissen sült kenyeret és egy helyet, ahol senki sem kért tőlük helyet. Néhányan bocsánatot kértek a gúnyolódásért. Jacinta nem tartott beszédet; egyszerűen csak újratöltötte a tányérjaikat.

Roque nézte, ahogy elveszti a tekintélyét.

Amikor végre megtisztította az utat, a férfiak megreggeliztek a konyhában.

Az első munkás beleharapott egy zsemlébe, és azonnal kiköpte.

– Sós!

Jacinta a kamrába rohant. A liszteszsákok durva állatsóval voltak szennyezve. A fehér padlón egy csizmanyomot látott, amiről hiányzott egy szög.

Roque márkája volt.

Nevetve jelent meg az ajtóban.

– Még a liszt elrontásához is tudni kell főzni.

Azon a délutánon szinte mindenki követte őt vissza a kantinba.

Roque korábban felment a házhoz, és ultimátumot tett az asztalra: vagy kirúgja Jacintát, vagy felmond, és magával viszi a legénység felét az ellési szezon előtt. Andrés tudta, hogy a lezárt utak és a több száz gondozandó szarvasmarha miatt ennyi ember elvesztése csődbe viheti az apja által ráhagyott ranchot.

Hajnalban Andrés összetört arccal lépett be a konyhába.

– Jacinta, karácsony után el kell mennie.

3. RÉSZ
Jacinta tovább gyúrta a kukoricás keveréket maga előtt. Nem emelte fel a hangját.

– A liszt miatt?

Andrés nyelt egyet.

– Roque azt mondja, hogy elmegy a férfiakkal, ha te maradsz. Nem veszíthetem el a legénységet tél közepén.

– Tudod, hogy nem én tettem bele sót.

– Tudom, hogy nem akarom elhinni, hogy ő tette.

Jácinta ekkor ránézett.

– Ez nem ugyanaz a dolog.

Andrés lehajtotta a fejét. Felajánlotta, hogy kifizeti a teljes januári fizetést, és elviszi a chihuahua vasútállomásra. Jacinta beleegyezett, hogy december 27-én távozik, de bejelentette, hogy a szerződése utolsó napig fog főzni.

Másnap Lalóval elutazott San Jerónimóba, és a saját megtakarításából vett két zsák lisztet. Amikor kilépett a boltból, Laureano meglátta, és hangos nevetésben tört ki a kantinban.

– Még mindig pénzt költesz azokra az emberekre? Roque azt mondja, hogy 27-én nem lesz itt.

Jácinta továbbment.