1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Emilia Cruzt kiutasították a házból, ahol a szüleit eltemette, megesküdött, hogy inkább egy mesquite fa alatt alszik, mintsem alamizsnát fogadjon el. Alkonyatkor azonban egy kötéllel átkötött bőrönddel érkezett a durangói város szélén található La Esperanza tanya kapujához, és egy hatalmas barna kutya lépett ki elé, fogait vicsorgatva.
Emilia letette a bőröndjét a porba, és kinyújtotta a kezét. Az állat, akit Canelo-nak hívtak, megszagolta, abbahagyta a morgást, és leült mellé, mintha már állást foglalt volna. Az istállóból előbukkant Mateo Salcedo, egy 14 hónapja özvegyember, aki arról volt ismert, hogy pirkadat előtti naptól egészen a sötétség beálltáig dolgozott a legelőkön.
—Munka szükséges
—Nincs ellentmondás
– Nem a jószágokért vagyok itt. A házért vagyok itt.
Mateo a hacienda főépülete felé nézett. A függönyök délután közepén be voltak húzva, a virágcserepek szárazak voltak, és egy ing napok óta lógott a veranda alatt.
– Nincs rá semmi szükségem a házamban.
„Elvesztetted a feleséged. Én elvesztettem az otthonomat. Nem a bánatokat hasonlítgatom. Csak azt mondom, hogy van egy omladozó fedél a fejed felett, nekem vannak kezeim, hogy gondoskodjak róla. Hadd dolgozzak itt az első fagyokig. Aztán elmegyek.”
A kifejezés fájt neki. Beatriz, a felesége, tüdőgyulladásban halt meg, miközben ő egy állatvásárról tartott hazafelé. Attól kezdve senki sem említette a nevét Mateo előtt gondosan megválogatta a szavait.
Don Jacinto, a legidősebb farmmunkás, nyeregben megjelent, és felismerte Emiliát Tomás Cruz, egy hónapokkal korábban elhunyt kis szarvasmarha-tenyésztő lányaként.
– Az apja becsületes ember volt, igazi főnök. És minden tiszteletem mellett, az a konyha már most is úgy néz ki, mint egy ócskaságbolt.
Mateo végül beadta a derekát. Adott neki egy szobát a konyha mellett, ételt és szerény fizetést. Mielőtt beköltözhetett volna, egyetlen szabályt vezetett be.
–A folyosó végén van egy csukott ajtó. Beatriz szobája volt. Ne nyisd ki. És ne nyúlj ahhoz, ami az övé volt.
Emilia elfogadja
Négy nap múlva a konyhában újra agyagedényben főzött kávé, liszttortilla és frissen főtt bab illata terjengett. Emilia kinyitotta az ablakokat, elmentette a muskátlikat, és rendet rakott a kamrában. De az első este hibázott: egy tányért tett az asztalfőre, ahol még mindig egy bordó kendő lógott.
– Nem
Mateo nem emelte fel a hangját, de az arcán látható fájdalom elég volt. Emilia elvette a tányért.
Aztán találkozott a lovakkal. Hat volt. Közülük kiemelkedett Lucero, egy magas, gesztenyebarna ló, amelyet Mateo hosszú utakra használt, és Centella, egy szürke kanca, amely egyedül tartotta magát. Don Jacinto elmagyarázta, hogy Centella Beatrizé volt, és halála óta alig engedett a közelébe senkit.
Emilia mozdulatlanul állt a kerítésnél, és halkan beszélt hozzá. Centella végül a tenyeréhez emelte az orrát. Mateo a pajta árnyékából figyelte a jelenetet, és nem szólt semmit.
Napokkal később Emilia véletlenül kimosott egy kék hímzett kötényt, ami a tűzhely mellett lógott. Mateo lekapta a ruhaszárító kötélről, amíg még nedves volt.
– Megmondtam neki, hogy ne nyúljon a holmijához.
– Nem tudtam, hogy az övé.
– Most már tudod.
Aznap este nem vacsorázott. Emilia azon gondolkodott, hogy elmegy, de Don Jacinto elmagyarázta, hogy Beatriz hímezte azt a kötényt, és hogy Mateo így bünteti magát valamiért, amit senki sem értett teljesen.
Ahogy teltek a hetek, Emilia titokban gondozta Beatriz elhanyagolt rózsabokrjait. Amikor az első vörös rózsa kivirágzott, Mateo meglepte őt ollóval a kezében.
– Azt kértem tőle, hogy vigyázzon a házra, ne pedig azt, hogy vegye át a feleségem helyét.
Emilia otthagyta az ollót a kerítésen.
„Van saját nevem, Mr. Salcedo. A rózsái haldoklottak. Ha inkább halottnak látja mindazt, amit szeretett, mondja meg, és többé nem nyúlok hozzá.”
Három napig alig beszéltek. Aztán Mateo éjszaka kiment a kertbe, és rájött, hogy ő maga hagyta elpusztulni azokat a növényeket, mert félt az érzésektől. Másnap bocsánatot kért. Azon az estén először evett egy szelet kukoricalepényt Emilia előtt, amit hetek óta úgy tett, mintha nem ízlene neki.
A távolság kezdett csökkenni. Mateo még sötétedés előtt megérkezett, bár úgy tett, mintha csak azért jött volna, hogy megnézze a karámot.
De egy kora reggel Emilia felkelt vízért, és fényt látott a tiltott ajtó alatt. A túloldalon Mateo megtört hangját hallotta.
– Ha egy nappal korábban visszajöttem volna, még mindig itt lennél, Beatriz.
Emilia lába alatt megnyikorgott egy padlódeszka. Elcsuklott a hangja.
A gomb lassan forogni kezdett.
2. RÉSZ
Mateo alig nyitotta ki az ajtót. Vörös volt a szeme, kócos a haja. Mögötte Emilia egy varrógépet, egy félig kész kék ruhát és egy papírokkal borított íróasztalt pillantott meg.
– Menj vissza aludni.
Bezárta az ajtót, de a kulcsot ahelyett, hogy eltette volna, egy szögre a keret fölé helyezte.
Egyikük sem beszélt róla. Másnap reggel Mateo azonban bekapcsolva hagyta a tűzhelyet, hogy Emiliának ne kelljen hideg kávét innia. Ez volt az esetlen módja annak, hogy tudomásul vegye, hogy már nem tekinti Emiliát betolakodónak.
