– Bocsásson meg. Nem tehetem.

– Tudom.

Emília visszahúzta a kezét.

– Különben is, jön az első fagy.

Másnap reggel megérkezett Amália, Beatriz nővére. Hallotta a faluban, hogy egy fiatal nő lakik a sógora házában, és a nővére konyhájában főz, ezért Centella hátán lovagolva tért vissza.

Engedélykérés nélkül lépett be. Nézte a kék kötényt, a félrehúzott függönyöket és a virágokkal teli rózsabokrokat.

– Tehát igaz.

– Amália, ne kezdd! – figyelmeztette Mateo.

Figyelmen kívül hagyta a sógorát.

–A húgom választott mindent ebben a házban. Ő ültette azokat a rózsákat. Ő nevelte fel azt a kancát. És te akkor érkeztél, amikor minden üres volt.

Emília elsápadt.

– Megérkeztem dolgozni.

– A nővérem azt is hitte, hogy egyesek csak segítséget kérni jönnek. Később rájött, hogy valamit meg akarnak tartani maguknak.

Mateo kinyitotta a száját, de a bűntudat lelassította. Ez a csend elég volt ahhoz, hogy fájjon Emiliának.

„Ne aggódjon, asszonyom. Amikor beköszönt az első fagy, elmegyek. Ez volt a megállapodás.”

Amália elment. A következő napokban az egész városban elterjedt a pletyka. Misén Emilia hallotta, hogy potyautasnak és aranyásónak nevezik. Azon az estén úgy döntött, hogy korán elmegy.

– Nem – mondta Mateo.

– Amikor a sógornőd megvádolt, te hallgattál.

– És szégyellem magam.

Mateo fogta a kalapját és ellovagolt Amália házához. Ott elmondta neki azt, amit a konyhájában nem tudott elmondani.

–Emilia nem vett el semmit Beatriztől. Hagytam, hogy a rózsák elhervadjanak. Becsuktam az ablakokat. Síremlékké változtattam a szobáját. Emilia megmentette az iratait a viharban, és megmentette Centellát, amikor nem tudtam egyedül megtenni. Ha fáj látni az életet abban a házban, mondd meg. De ne büntesd meg azért, mert visszaadta.

Amália sírva fakadt. Bevallotta, hogy a kenyér és a kinyílt rózsák illata miatt úgy érezte, a világ a nővére nélkül is továbblép.

– A világ már továbblépett – felelte Mateo. – Amit nem tehetünk, az az, hogy eltemetjük magunkat vele.

Amikor visszatért, Emiliát még ébren találta.

–Megmondtam Amáliának, amit itt kellett volna mondanom.

Emilia nem kérdezett semmit. Csak eltette a bőröndjét.

Napokkal később egy Doña Mercedes nevű idős hölgy jött kávézni. Elkísérte Beatrizt a betegsége alatt, és ismerte Tomás Cruzt. Amikor megtudta, hogy Emilia elvesztette a ranchot egy Leandro Cárdenasnak felvett állítólagos adósság miatt, összevonta a szemöldökét.

– Apád fizetett. Láttam, ahogy itt adott át pénzt, Beatriz előtt. Aláírattatta az emberekkel a nyugtákat, mert nem bízott Cárdenasban.

Emilia érezte, ahogy a padló megmozdul.

Azon az estén végre kibontott egy csomag dokumentumot, ami az apjáé volt. Talált egy jegyzetfüzetet, benne dátumokkal, összegekkel és egy utolsó megjegyzéssel: „Aláírt elismervények, Beatriz Salcedo őrzi.”

Mateo kétszer is elolvasta a mondatot.

—Cárdenas ellopta a vagyonát.

– Meg kell találnom azokat a számlákat.

Mateo az ajtóhoz lépett, amit korábban senki sem tudott kinyitni. Leengedte a kulcsot, és belépett Beatriz szobájába Emiliával. Átkutatták a dokumentumok kötegeit, mígnem találtak egyet, amelyen az volt a felirat, hogy „Cruz”.

Benne 11 nyugta volt Leandro Cárdenas aláírásával, mindegyik mellett pedig Beatriz tanúként való részvételének feltüntetésével.

Emília sírni kezdett.

– Megmentette apám házát anélkül, hogy ismert volna engem.

Mateo a felesége kézírására nézett, és a halála óta először nem érzett bűntudatot. Büszkeséget érzett.

– Így volt ő.

Mateo ki akarta fizetni a fennmaradó összeget, hogy Emilia azonnal visszakaphassa a ranchot, de a nő nem volt hajlandó.

–Nem akarom, hogy visszavásárolja az életemet. Vissza akarom kapni, ami az enyém, mert az enyém.

Bólintott.

– Aztán megtudtuk az igazságot.

A polgári bíróságon Cárdenas azzal vádolta Emiliát, hogy hamis okmányokat mutatott be. Ekkor Amalia belépett egy doboz Beatriztól származó levéllel.

– Gyerekkora óta ismerem a nővérem kézírását. Bizonyítani tudom, hogy azok a jegyzetek az övéi.

Doña Mercedes megerősítette a kifizetéseket. A nyugták, Tomás jegyzetfüzete és a közjegyzői jegyzőkönyvek alapján a bíró érvénytelenítette az ítéletet, és csalás gyanújával nyomozást rendelt el Cárdenas ellen.

Távozáskor Emilia ismét megkapta a patak melletti ház tulajdoni lapját.

Amália közeledett.

„Nem miattad jöttem. Azért jöttem, mert nem hagytam, hogy hazugnak nevezzék a húgomat.”

– Elég ennyi.

Amália tett néhány lépést előre, majd megfordult.

–És a rózsák… Beatriz biztosan szerette volna, ha valaki gondoskodik róluk.

Azon az estén visszatértek a tanyára. Hajnalra a fű fehérbe borult.

Leesett az első fagy.

Emilia becsomagolta két ruháját, apja portréját és a visszaszerzett papírokat. Mielőtt elindult, sütött még egy utolsó almás pitét. Aztán bement a karámba, és átölelte Centella nyakát.

– Vigyázz rá. Gondoskodj róla, hogy soha többé ne igyon hideg kávét.

Mateo a pajtából hallgatózott. Meg akarta kérni, hogy maradjon, de visszatartotta magát. Emilia épp most kapta vissza a házat, amiért olyan keményen küzdött. Az, hogy megkérte, adja fel, csak egy újabb módja volt annak, hogy az adósságába keverje.

Hosszan bámulták egymást a kocsi előtt.

– Köszönöm mindent, Salcedo úr.

-Köszönöm.

Emília valami többre számított.

—Jó utat!

Mosolygott, annak ellenére, hogy úgy érezte, mintha összetörne a mellkasa.

-Is.

Canelo a szekér után rohant a kapuig. Mateo belépett a házba, és rájött, hogy a csend már nem hasonlít Beatriz csendjére. Ez a csend Emilia nevét viselte.