A következő napokban vacsora után a konyhában kezdett időzni. Emilia mesélt neki Tomásról, a jó évekről az adósságok előtt, és arról a gyerekkori álmáról, hogy egyszer majd lesz egy lova. Mateo szinte soha nem beszélt magáról, de figyelt. Egyik délután, egy szó nélkül, megjavította Emilia hálószobájának ablakát; ugyanazon az estén Emilia megfoltozta az ingének elszakadt könyökét. Egyikük sem köszönte meg. Canelo, aki közöttük feküdt, látszólag megértette, hogy ez a ház újra megtanulja, milyen érzés társaságot fogadni.

Az igazi szakítást egy vihar hozta meg. Mateo és Don Jacinto kimentek borjakat lehozni egy magaslati legelőről. A szél letépte Beatriz szobájának spalettáját, és víz kezdett folyni a zárt ajtó alatt. Emilia a kulcsra nézett, habozott, majd végül bement.

Nem egy fényűző menedékre lelt, hanem egy időben megdermedt varrószobára: ruhák, cérnák, fényképek és tucatnyi csomag, amelyeken a völgy családjainak vezetéknevei szerepeltek. A víz számos dokumentumot áztatott. Emilia egy zsinórral becsukta az ablakot, egy vödröt tett a szivárgás alá, és kiterítette a papírokat az ágyra, hogy megmentse őket.

Mateo korábban tért vissza a vártnál, és térden állva találta a lányt, amint a padlót szárítgatta.

– Mondtam neki, hogy ne jöjjön be.

– És láttam, ahogy a víz szivárog ki alóla. Azt akarta, hogy engedelmeskedjek, miközben az emlékei elkorhadnak?

Mateo a megmentett ruhára, a száraz borítékokra és a bekötött redőnyre nézett. A harag eltűnt.

-Elnézést.

Az ágyon ülve végre elmondta az igazat. Beatriz segített a szomszédoknak szerződéseket olvasni, könyvelni és bizonylatokat benyújtani. Amikor megbetegedett, Mateónak utaznia kellett szarvasmarhákat eladni. Ragaszkodott hozzá, hogy elmenjen. Végül még egy napig maradt egy tárgyalás miatt. Amikor visszatért, Beatriz aznap délután 4:10-kor meghalt. Ezért állt meg a nappali órája pontosan akkor.

– Azóta addig dolgozom, amíg már nem tudok gondolkodni.

– Ez nem őt tiszteli. Ez magadat bünteted.

Mateo nem válaszolt. Emilia egy pillanatra a kezére tette a kezét. Attól az éjszakától kezdve a hálószoba ajtaja nyitva maradt.

Röviddel ezután a falusi boltban egy boltos figyelmeztette Don Jacintót, hogy két idegen túl sokat kérdezősködik Lucero és Centella felől. Mateo megerősítette a karámot. Napokig semmi sem történt.

Aztán megérkezett egy finom szitálás.

Canelo a tűz mellett aludt, és röviddel pirkadat előtt az ajtóra morgott. Senkinek sem volt ideje reagálni. Mire felkelt a nap, a karám kapuja nyitva volt. Lucero és Centella eltűntek.

A sárban két férfi és ló lábnyomai voltak láthatók, amint az északi hegyek felé tartottak.

Mateo elővett egy puskát.

– Utánuk megyek.

– Én veled megyek.

-Nem.

– Centella bal első patkója laza. Ha arra kényszerítik, hogy köveken keljen át, elveszíti. És az a kanca nem fog akárkit követni, ha megijed.

Don Jacinto támogatta Emiliát. Mateo engedett, és megparancsolta az öregembernek, hogy menjen be a városba a vidéki rendőrségért, amíg ők követik a nyomokat.

A lábnyomok eltűntek egy patakban, de Emilia frissen letört ágakat és kitépett füvet talált – ez Centella szokása volt, amikor ideges volt. Távolabb megtalálta a patkót, ami két kő közé volt csavarodva.

Délben egy elhagyatott vályogházat pillantottak meg egy domb tetején. Lucero és Centella egy rögtönzött karámban voltak. A kanca nem helyezkedett rendesen a patájára. Három fegyveres férfi állt mellettük. Az egyik egy marhakereskedő volt, aki hónapokkal korábban megpróbálta megvenni a két állatot, de Mateo visszautasítására elrohant.

Mateo úgy döntött, megvárja az erősítést, de Lucero megérezte gazdája szagát és nyerített. Az egyik tolvaj a szikla felé indult, ahol rejtőztek.

Amikor elmúlt a veszély, Emilia meglátta a férfiak lovait egy fémlemez alá nyergelve, és tervet eszelt ki. Mateonak ki kellett oldania a lovakat, és le kellett riasztania őket a domboldalon. Amíg a tolvajok üldözőbe vették őket, ő kihozta Lucerót és Centellát.

– Túl veszélyes.

– Centella ismer engem. Bízz bennem.

Mateo egyetértett.

Paták kopogása jelezte, hogy az első rész működött. Emilia a karámhoz rohant, kioldotta Lucerót, és addig beszélt Centellához, amíg a remegés abbamaradt. Amikor kinyitotta a kaput, az egyik tolvaj a többiek előtt tért vissza.

-Stop!

Emilia nyeregháton felült a sebesült kancára, és lelovagolt a lejtőn, Lucerót kötélnél fogva vezetve. A férfi felemelte a puskáját.

És ebben a pillanatban, a szemközti hegyoldalról, egy lövés dördült.

3. RÉSZ
A lövés mindenkit elhibázott. Mateo egy sziklára lőtt néhány méterre a tolvajtól, hogy fedezékbe vonuljon. Emilia ezt a pár másodpercet arra használta fel, hogy a két lovat a szakadékhoz vezesse. Centella sántított, de a végéig reagált a hangjára.

Mateo később érkezett meg, kifulladva és szakadt inggel. Amikor meglátta Emiliát még mindig a szürke kancán, megdermedt. Beatriz halála óta senki sem lovagolt Centellán.

– Feküdj le! A lábad már nem bírja.

A derekánál fogva fogta, hogy segítsen neki. Mindketten túl sokáig tartott, mire elengedték egymást.

Don Jacinto megérkezett a városi rendőrséggel. A lovaik nélkül elfogott tolvajokat még sötétedés előtt letartóztatták.

Azon az estén Mateo és Emilia együtt kezelték Centella patáját. Aztán Mateo a folyosón mosta le a lány kezén lévő horzsolásokat.

– Amikor megláttam, ahogy lefelé jön a dombról, azt hittem, megáll a szívem.

Emilia felnézett. Mateo felé hajolt, de megállt, mielőtt megcsókolta volna.