Canelo az üres szobával szemben feküdt le. Az ablakpárkányon Mateo egy fa lovat talált, amit Tomás faragott Emiliának, amikor még gyerek volt. Emlékezett rá, hogyan nézett a lány a lovakra, hogyan bízott Centella a hangjában, hogyan kockáztatta az életét olyan állatokért, amelyek nem is az övéi voltak.

Aztán megértette, hogy nem hiányzik neki az étel, a tiszta ruhák, vagy a nyitott ablakok.

Hiányzott.

Bement a nappaliba. Az óra még mindig 4:10-nél állt. Kinyitotta a tokot, felhúzta, és megnyomta az ingát.

A ketyegő óra ismét betöltötte a házat.

Hajnal előtt felmászott a dombra, ahol Beatrizt temették el.

–Bocsáss meg, hogy azon a napon nem voltam ott. De nem hagyom, hogy az emléked büntetés legyen többé. Megtanítottál szeretni, és azt hiszem, megtettem újra.

Aztán felnyergelte Lucerót és Emilia házához lovagolt.

Éppen a folyosót söpörte, amikor meglátta a férfit megérkezni. Mateo leszállt a lováról, és átnyújtotta neki a fa hintalovat.

– Ezt elfelejtette.

– Csak ezért jöttél?

-Nem.

Mateo mély levegőt vett.

– Tegnap este én indítottam el az órát. Ma reggel Beatrizhez mentem. És azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire szeretlek. Nincs szükségem arra, hogy főzz nekem, vagy hogy a házamat rendben tartsd. Szeretlek, amikor vitatkozol velem, amikor Centellával beszélgetsz, amikor bepiszkolod a kezed, miközben próbálsz megmenteni valamit, amit mások elhagytak. Most már van saját házad, és nemet mondhatsz nekem anélkül, hogy bármivel is tartoznál nekem.

Emilia az apja birtokára nézett, majd rá.

– Amikor megérkeztem a kapudhoz, szükségem volt egy fedélre a fejem fölé. Most már van is.

Lépett egyet.

– És mégis téged választalak.

Tavasszal házasodtak össze. Amália ott volt, Don Jacinto titokban sírt, és a patak mellett őrizték a házat.

Hetekkel később Mateo Don Jacintóval kiment szarvasmarhákat vásárolni, és 12 nappal később tért vissza. Lucero mögött egy nagy, fehér ló jött, hosszú sörénnyel és nyugodt járású.

Mateo Emilia kezébe adta a gyeplőt.

– Nem a ranchhoz tartozik. A tiéd.

Szótlan volt.

– Az első naptól fogva úgy néztem a lovakat, mintha egyet a szemem előtt akarnék tartani. Don Jacinto azt mondta, hogy gyerekként arról álmodott, hogy lesz egy sajátja. Itt volt az ideje.

Emilia a fehér sörényébe temette a kezét, és sírni kezdett. Nem az állat ára miatt, hanem azért, mert Mateo meghallotta egy kívánságát, aminek a teljesítését soha nem kérte tőle.

—Hogy néz ki?

—Manapság nincs nevem.

Emilia Beatriz ház mellett virágzó rózsabokrjaira nézett, a karámban nyugodtan pihenő Centellára és az új ló körül köröző Canelóra.

-Téli

Mateo elmosolyodott

—Kérlek, mit?

– Mert télen kellett elmennem. És végül ez volt az az évszak, ami megtanított arra, hogy az otthonom újra nem mindig jelenti azt, hogy ugyanoda kell visszatérnem.

Az óra ketyegett. A rózsák minden tavasszal tovább virágoztak. Beatrizt nem pótolták, és Tomást sem felejtették el. Emilia és Mateo egyszerűen megtanulták, hogy az újra való szerelem nem törli el az elveszett emlékeket.

Néha csak azt mutatja, hogy a szív, mint egy túl sokáig zárt ház, képes kinyitni az ablakait anélkül, hogy a falai összeomlanának.

Milyen érzés volt elolvasni ezt a történetet? Ha megérintett vagy érdekesnek találtad, ne felejtsd el megosztani, hogy minél több ember felfedezhesse. ❤️

Még sok izgalmas történet vár rád. Görgess lejjebb, és kattints a „Továbbiak Jerrytől” gombra, hogy folytathasd. Köszönjük, hogy elolvastad! 👇