1. RÉSZ
Elena Morales az utolsó megmaradt levescsésze előtt imádkozott, amikor valaki olyan erősen kopogott a viskója ajtaján, hogy azt hitte, egy olyan adósságot jönnek behajtani, amit már nem tud kifizetni.

Az asztalon 11 cent, egy száraz tortilla és egy tányér bab hevert, olyan vizes, hogy alig látszott rajta a színe. Odakint hideg szél fújt a durangói hegyek felől, megremegtetve a hullámlemez tetőt. Mióta férje, Julián két évvel korábban tüdőgyulladásban meghalt, Elena szinte mindent eladott: az ökröket, a cédrusfa szekrényt, a csirkéket, sőt még anyja jegygyűrűjét is. Az egyetlen dolog, amit nem volt hajlandó eladni, a tanárnő könyvei voltak.

Három vidéki iskolának írtam. Egyik sem válaszolt.

Ezért nem kért csodát azon az éjszakán.

Istenem, nem azt kérem, hogy változtasd meg az életemet. Csak adj erőt, hogy kibírjam a holnapot.

A golpe szonárként lövi ki.

Elena fogta az olajlámpást és kinyitotta.

A küszöbön Gabriel Luján állt, a Los Álamos Ranch tulajdonosa, a régió egyik leggazdagabb szarvasmarha-tenyésztője. Több mint 1800 szarvasmarhája és több tucat farmmunkása volt. Mégis a kezében tartotta a kalapját, és nem tudta, hol kezdje.

– Morales asszony, elnézést kérek a gyors felmondásért.

– Ha Julian pénzzel tartozott neki, akkor várnia kell.

—Nincs szőlő, egy kobra sem.

—Szőlőnek segítséget nyújt.

Elena szárazon felnevetett.

– Szükséged van segítségre tőlem?

Gabrielnek néhány másodpercre volt szüksége, hogy válaszoljon a hívásra.

– A nővérem, Mariana két hónapja meghalt. A lányai velem maradtak. Lucía hétéves. Inés ötéves. A lányok apja egy ideje meghalt. Mióta megérkeztek a tanyára, alig beszélnek. Inés sikoltozva ébred. Lucía egy dobozt ölel át, amiben az anyja ruhái vannak.

Elena abbahagyta a mosolygást.

—Látom

– Azt mondták, hogy tanár vagy. Azt is, hogy a gyerekek megbíznak benned.

-Előtt

– Nem bébiszittert keresek. Bárkit fizethetnék érte. Olyan valakire van szükségem, aki nem úgy bánik velük, mintha összetörtek volna.

Elena lo miró figyelmesen.

– És mire gondolok?

– Hadd legyen velük. Hadd tanítsa őket, ha tanulni akarnak. Hadd sírjanak, ha sírniuk kell. Fizetek neki, ellássam élelmével, és adok neki saját szobát. Ez nem alamizsna.

– Honnan tudtad, hogy nemet fogok mondani a jótékonysági akcióra?

– Mert már majdnem 10 perce kint vagyok, és azon gondolkodom, hogyan kérdezzem meg ezt tőle anélkül, hogy úgy érezze, mintha megmenteni jöttem volna.

Elena lenézett a 11 centjére.

—Hogyan tartasz itt?

– 3 hét. Ha nem működik, visszaviszem.

Másnap reggel egy szekér jött érte.

Los Álamosban karámok, istállók és egy világos kőből épült nagy ház voltak. Bent szinte vallásos csend uralkodott.

Lucía és Inés egy hatalmas szobában ültek együtt. Inés egy szakadt kék ruhás rongybabát szorongatott. Lucía gyanakodva figyelte Elenát.

Elena a nevem. Nem kell beszélned velem. Még csak mosolyognod sem kell, mert megérkeztem.

A lányok nem válaszoltak.

Elena csak néhány percig maradt, aztán elment.

Gábriel utolérte a folyosón.

– Ennyi volt az egész?

– No está domando un potro, don Gabriel.

Délután Elena megtalálta a babát egy széken. Cérnát és tűt kért Jacintától, a házvezetőnőtől, majd leült a lányok mellé varrni.

Inés az ujjaira nézett.

– Anyukám készítette azt a ruhát.

Elena nem emelte fel hirtelen a fejét.

– Akkor rendesen ott kell hagynunk.

Lucia kicsit közelebb lépett.

–Anya nem szerette a ferde öltéseket.

–Én sem.

Lucia most először majdnem elmosolyodott.

A következő napokban a csend kezdett apró darabokra törni. Inés visszavitte a babát az ebédlőbe. Lucía megkérte, hogy tanuljon osztást. Gabriel leült velük vacsorázni, ahelyett, hogy bezárkózott volna a ranch számláival.

Mígnem egy délután megérkezett egy fekete autó a városból.

Innen jött elő Mercedes Luján asszony, Gabriel édesanyja, egy ügyvéddel és két gyerekbőrönddel.

– Szóval ő az özvegy – mondta, miközben végigmérte Elenát. – Milyen gyorsan megtöltötted a házat egy idegennel, Gabriel!

Összeszorította az állkapcsát.

– Anya, Elena nekem dolgozik.

Doña Mercedes néhány papírt hagyott az asztalon.

„Arra már nem lesz szükség. Lefoglaltam a lányoknak a helyet egy bentlakásos iskolában a fővárosban. Hétfőn indulnak.”

Inés elejtette a kanalat.

Lucia sápadtan felállt.

– Nem megyek el.

Doña Mercedes rá sem nézett.

– Ezeket a dolgokat nem a gyerekek döntik el.

Aztán Lucía odaszaladt Elenához, átölelte a derekát, és valamit kiáltott, amitől az egész asztal elcsendesedett:

–Anyukám azt mondta, hogy ha valaha is elmegy, soha ne engedjük, hogy a nagymama döntsön helyettünk!

2. RÉSZ
Doña Mercedes mozdulatlan maradt, de csak egy pillanatig.

– Édesanyád sokat mondott, amikor beteg volt.

Gábriel felkelt.

-Csak úgy van.

Az ügyvéd tisztázta, hogy Gabriel Mariana halála óta a lányok törvényes gyámja volt, és senki sem küldheti őket bentlakásos iskolába az ő engedélye nélkül. Doña Mercedes előkészítette a beiratkozást, nem adott ki utasítást.

– Akkor engedélyezd! – követelte. – Ezeknek a lányoknak fegyelemre van szükségük, nem egy házra, ahol egy idegen özvegy játssza az anyjuk szerepét.

Elena érezte az ütést, de nem reagált.

Gábriel, igen.

– Elena nem játszik semmilyen játékkal. Lucía visszament olvasni. Inés négy egymást követő éjszakát alszik anélkül, hogy sikítva felébredne. Ha nem látod, az azért van, mert te jöttél bajt keresni, nem az unokáidnak.