Elena keresztbe fonta a karját.
– És mi van, ha nemet mondok?
– Amíg csak akarod, megtarthatod az állásodat.
– Mi van, ha azt mondom, hogy időre van szükségem?
– Majd várok.
– Mi van, ha igent mondok?
Gábriel elmosolyodott.
– Akkor Lucía és Inés valószínűleg annyira fognak sikoltozni, hogy megijesztik a jószágokat.
Lucia hangja hallatszott a folyosóról.
– Hallottunk téged!
Inés nevetni kezdett.
Elena az egyik kezével eltakarta az arcát.
Gábriel mormolta:
– Figyelmeztettelek.
Nem házasodtak össze azonnal. Gabriel hónapokig udvarolt neki, és megtanultak vitatkozni anélkül, hogy megbántanák egymást, és bocsánatot kérni.
Tavasszal megkérte a kezét az iskola melletti jacarandafa alatt.
Nem viselt hatalmas gyűrűt.
Julian egyszerű gyűrűjét viselte, amit Elena évekkel ezelőtt adott el.
Szótlan volt.
— Honnan szedted ezt?
– Egy durangói kereskedőnek volt. Egyszer felismerted, amikor Jacintával beszélgettél. Addig kérdezősködtem, amíg meg nem találtam.
Elena a tenyerében szorongatta a gyűrűt.
– Nem akarom őt lecserélni – mondta Gabriel. – Sem őt, sem az életedet. Csak arra gondoltam, talán neked kellene eldöntened, mit tegyél ezzel kapcsolatban.
Elena sírt.
Nem azért, mert értékes ékszer volt.
Mert Gábriel megértette, hogy a szeretet nem a múlt eltörléséből áll.
– Tartsd nálam – mondta. – És igen.
– Igen, mit?
Elena könnyein keresztül szórakozottan nézett rá.
– Igen, feleségül akarlak venni, Gabriel.
Lucía és Inés egy mesquite fa mögött rejtőzve sikoltozva jöttek ki.
Hónapokkal később összeházasodtak a falu kápolnájában. A lányok vadvirágokat vittek, Doña Mercedes pedig végigsírta a szertartást.
Nem ígérték meg, hogy eltörlik a félelmet vagy a veszteséget. Azt ígérték, hogy nem zsugorodnak össze, hogy beilleszkedjenek egymás életébe.
Évekkel később, amikor az iskolában már 2 tanterem volt, és Lucía visszatért a tanári karról, hogy segítsen a tanításban a szünidő alatt, Elena néha már pirkadat előtt felébredt.
Azokban a csendes órákban eszembe jutott az üres asztal, a 11 cent és a tiszta húsleves.
Emlékezett az imára, amit elmondott, abban a hitben, hogy nagyon keveset kért.
Aztán lépteket hallott a folyosón. Inés, aki immár tinédzserként kereste a csizmáját. Lucía nevetett a konyhában. Gabriel azt kérdezte, hogy ki vitte el a kulcsait. Doña Mercedes vitatkozott valakivel, mert nyitva volt az egyik ablak.
A ház soha nem szűnt meg fájdalmat érezni.
De már nem úgy nézett ki, mint egy sírbolt.
Elena erőt kért, hogy túlélhessen még egy napot.
Gabriel segítséget kért két lánynak, akik haldoklottak.
Egyikük sem kért családot.
Talán ezért, amikor végre megtalálták, képesek voltak felismerni a különbséget aközött, hogy valakire szükségük van, és aközött, hogy valakit választanak.
És Elena valahányszor meglátta a kék babát, ami még mindig a polcon hevert a szilárd öltésekkel, eszébe jutott, hogy vannak olyan életek, amiket nem lehet megjavítani a varrás elrejtésével.
Akkor javítják meg őket, amikor valaki leül a közelbe, fog cérnát és tűt, és úgy dönt, hogy elég sokáig marad ahhoz, hogy sietség nélkül varrhasson.
Milyen érzés volt elolvasni ezt a történetet? Ha megérintett vagy érdekesnek találtad, ne felejtsd el megosztani, hogy minél több ember felfedezhesse. ❤️
Még sok izgalmas történet vár rád. Görgess lejjebb, és kattints a „Továbbiak Jerrytől” gombra, hogy folytathasd. Köszönjük, hogy elolvastad! 👇
