– Szóval végre észhez tértél.

Gábriel felnézett.

– Semmit sem értettél.

Doña Mercedes leült vele szemben.

– Úgy tudom, hogy egy pénztelen nő jött ide, megszerette az unokáimat, aztán téged is elért, hogy beleszeress.

– Azért érkezett, mert elmentem megkeresni.

– És elment.

– Mert jogom volt hozzá.

Gabriel elővett egy levelet Marianától, amit Lucía talált az anyja ruhái között.

– Olvasd el ezt.

Mariana könyörgött, hogy lányait ne félelemben neveljék. Végül ezt írta Doña Mercedesnek: „Anya, tudom, hogy meg akarsz védeni minket, de néha a szereteted olyan, mint egy bezárt ajtó.”

A nő letette az újságot. Most először tört meg rajta a szívósság.

– Csak azt akartam, hogy ne szenvedjenek.

– Mindannyian ezt akartuk.

– És az a nő…

–Elena nem azért jött, hogy bárkit is elvessen tőlünk. Arra tanított minket, hogy ne úgy kezeljük a fájdalmat, mint valami olyasmit, amit el kell rejteni.

Doña Mercedes az ablak felé nézett.

– Visszajössz?

Gábrielnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

-Nem tudom.

Azon a délutánon Lucia megkérdezte Gabrieltől, miért nem akadályozta meg Elenát a távozásban.

– Mert az, hogy szeretsz valakit, nem jelenti azt, hogy jogod van becsukni előtte az ajtót.

Inés megölelte a kék babáját.

– És mi van, ha nem jön vissza?

– Hiányozni fog, de amit érted tett, az nem fog eltűnni.

Lucia ezt nagyon komolyan tagadta.

–Visszajön. Két könyvet hagyott a nappaliban.

Gábriel nevetett.

– Ez nem bizonyíték.

– Tanárnak igen.

San Jerónióban Elena folyton a szerződést nézegette.

Azon a délutánon elsétált az üres iskolába, és megállt a pad mögött. Elképzelte a 30 felolvasást végző gyereket, a ceruzák hangját, az ajtóban várakozó anyákat. Felépíthetné ott az életét. Jól csinálhatná.

És pontosan azért, mert megtehette, megértette, hogy nem köteles rá.

Visszament az igazgatónő házába, és elpakolta a holmiját.

Másnap visszaadta a kulcsot a bizottságnak.

„Ide kellett jönnöm, hogy tudjam, továbbra is én választhatom a saját utam” – magyarázta.

– És nem ez az?

– Nem. Most már biztos vagyok benne.

A visszaút szinte az egész napot igénybe vette.

Amikor a szekér behajtott a Los Álamos-i útra, az ég aranyszínű volt. Inés látta meg először a galériából.

– Elena!

A sikoly visszhangzott a házban.

Lucía utánafutott. Jacinta kikukucskált a konyhából. Több munkás is megfordult a karámtól.

Gábriel a végén jelent meg.

Nem futott el.

Mozdulatlanul állt a folyosó lépcsőjén, mintha attól félne, hogy bármilyen mozgás megijesztheti a jelenetet, és eltünteti azt.

Elena leszállt a kocsiról.

Inés átölelte a lábait. Lucía átkarolta a derekát.

– Tudtam, hogy visszajössz – mondta Lucía.

– Ó, tényleg?

– Két könyvet hagytál itt.

Elena hangosan felnevetett, és megcsókolta a haját.

Aztán felnézett Gabrielre.

A bőröndökre nézett.

– Az iskola?

—Jó az.

– Elfogadtad?

-Nem.

Gábriel felsóhajtott, de még nem mosolygott.

Elena odalépett hozzá.

– Tudnom kellett, hogy elmehetek.

– Megtehetnéd.

-Igen.

-És most…

Elena a lányokra, a házra, a folyosóra, a háttérben elterülő hegyekre nézett.

– Most már tudom, hogy visszajövök, mert vissza akarok menni.

Gábriel szeme könnybe lábadt.

– Ez mindent megváltoztat.

– Igen. Megváltoztatja.

Doña Mercedes megjelent az ajtó mögött.

Elena megfeszült.

Az idősebb nő belépett a folyosóra. Már nem volt olyan büszke arckifejezése, mint korábban.

– Morales asszony.

– Doña Mercedes.

Kínos csend támadt.

– Bocsánatot kell kérnem.

Gábriel meglepetten nézett az anyjára.

– Ne bánj vele úgy, mintha szent lenne, Gabriel – mondta anélkül, hogy levette volna a szemét Elenáról. – Sokáig tartott, mire ide eljutottam.

Elena majdnem elmosolyodott.

Doña Mercedes mély lélegzetet vett.

–Azzal vádoltam, hogy kihasználni akarja a fiamat, mert könnyebb volt, mint beismerni, hogy az unokáim úgy bíznak benned, ahogy bennem már nem.

Elena nem válaszolt azonnal.

– Nem kellett volna választaniuk közted és köztem.

– Most már tudom.

Lucia megfogta a nagymamája kezét.

Apró gesztus volt.

De Doña Mercedes lehajtotta a fejét, és megszorította a lány ujjait.

Azon az estén mindannyian együtt vacsoráztak.

Nem volt tökéletes kibékülés. Doña Mercedes továbbra is nehéz helyzetben lévő nő maradt. Lucía továbbra is ellentmondott neki. Inésnek néha rémálmai voltak. Elena továbbra is a fizetése egy részét a saját postaládájában tartotta. Gabriel soha nem kérte tőle, hogy adja át a pénzt, vagy hogy zárassa be a régi házát.

Hónapokkal később Elena délelőtti órákat kezdett tartani a mezőgazdasági munkások gyermekeinek és számos közeli tanyákról származó gyermeknek. Gabriel egy régi raktárat alakíttatott át tanteremmé, de a munka megkezdése előtt feltételt szabott.

– Az iskola a tiéd lesz.

Elena összevonta a szemöldökét.

-Szoros?

– Te döntöd el az órarendet, a könyveket, és hogy kit veszel fel. Én fizetem az épület javítását, mert az én tulajdonom, de nem leszek a főnököd a tanteremben.

– Már most is a főnököm vagy a ranchon.

– Ez is változhat.

Elena rámeredt.

– Mit próbálsz mondani?

Gabriel olyan ideges lett, amilyet még soha ezelőtt nem látott, még azon az estén sem, amikor megérkezett az ajtajához.

– Udvarolni akarok neked. Rendben. Anélkül, hogy a lányokat kifogásként használnám. Anélkül, hogy a pénzt érvként használnám.