Doña Mercedes dühösen távozott, de mielőtt beszállt volna az autóba, odament Elenához.

– Ne hagyd magad becsapni. A fiam azt hiszi, a pénz mindent megold. Ma azért fizet, hogy vigyázz magadra. Holnap talán családot akar neked venni.

A szavak megragadtak Elenában.

Három hét telt el, majd hat. Elena Los Álamosban maradt, mert a lányok fejlődtek, és mert értelme volt a munkájának. Gabriel minden szombaton fizetett neki. Megszámolta a pénzt, és félretett belőle, hogy újjáépíthesse a kis házát.

A ranch is megváltozott. Inés nevetett, amikor a brigádvezető kutyája bejött a konyhába. Lucía megvárta, míg Gabriel megkérdezi tőle a borjakról, az esőről és a csillagokról. Elena néha rajtakapta, hogy vadvirágokat hagy a vázában az étkezőasztal mellett.

Egyik este, miután lefektették a lányokat, Gabriel és Elena leültek a folyosón.

„Azt gondoltam, hogy egy nap családom lesz” – mondta. „Nős voltam. Ő a városban akart élni, én pedig nem hagyhattam el a ranchot. Végül különváltunk.”

– És akkor?

– Úgy döntöttem, hogy a föld elég.

Elena a lányok szobájának kivilágított ablakára nézett.

– Nem volt elég.

-Nem.

Két nappal később megérkezett egy levél Elenának.

A Gómez Palacio közelében fekvő San Jerónimo vidéki iskola igazgatói és tanári állást ajánlott neki. Fix fizetés. Ház az iskola mellett. Szerződés a saját nevére.

Pontosan ezt kértem, mielőtt találkoztam Gabriellel.

A levelet 3 napig őrizte.

Másnap Doña Mercedes váratlanul visszatért. Hallott a Jacinta-ajánlatról.

– Szóval végül is volt egy terve a távozásra.

– Már azelőtt jelentkeztem arra a pozícióra, hogy megismertem a fiadat.

–Jobb. Akkor fogadd el, és mentsd meg Gábrielt a további zűrzavartól.

Elena megszorította a levelet.

– Nem kell megmondanod, mikor kell elmennem.

– És a fiamnak nem kell összekevernie a hálát a szeretettel.

Ez a mondat pontosan azért fájt, mert Elena is ettől kezdett félni.

Végül mégis megmutatta neki.

– Elfogadom.

Gábriel elsápadt, bár próbálta leplezni.

– Ez egy jó lehetőség.

-Az.

– És már azelőtt kerested, hogy eljöttél.

-Igen.

Elena remélte, hogy megkéri, hogy maradhasson. Egy része akarta. Egy másik része viszont rettegett volna, ha megteszi.

– Addig maradok, amíg találok valakit a lányoknak.

– Soha nem lesz hozzád hasonló.

Felnézett.

– Gábriel…

– De nem fogom kérni, hogy lemondj.

A lányok a legrosszabb hírt kapták. Inés elsírta magát, Lucía viszont nem sírt.

– Azért hagysz el minket, mert tettünk valamit?

-Nem.

– Miért tett valamit a nagybátyám?

-Sem.

—Akkor miért?

Elenának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert mielőtt idejöttem, próbáltam emlékezni arra, hogy ki voltam, amikor még senkitől sem függtem.

Lucia lehajtotta a fejét.

– Emlékszel?

Elena nem tudta, mit mondjon.

Az indulás előtti este lement vízért, és Gabrielt a konyhában találta ülve. Előtte egy tál híg húsleves és egy kemény tortilla volt.

-Mi az?

– Amit az asztalodon láttam azon az estén, amikor keresni mentem.

Elena mozdulatlan maradt.

Gábriel megforgatta a kanalat.

– Én is imádkoztam azon az estén.

A nő ránézett.

– Kértem valakit, aki segíthet a lányoknak. Órákkal később egy falubeli férfi mesélt egy özvegyasszonyról, aki korábban tanítónő volt.

Elena gombócot érzett a torkában.

– Én is imádkoztam.

– Mit rendeltél?

—Erő a másnapi túléléshez.

Gábriel mély levegőt vett.

– Nem akarom, hogy elmenj.

Lehunyta a szemét.

– És ez nem csak miattuk van.

Elena kinyitotta a szemét.

– Nem tudom, hogy a maradás szerelem vagy félelem lenne-e.

Gábriel nem próbálta meg megérinteni.

– Akkor menj San Jerónimóba.

Zavarban volt.

-Hogy?

– Nézd meg az iskolát. Írd alá, ha akarsz. Ne írd alá, ha nem akarsz. Gyere vissza, ha akarsz. Ha nem jössz vissza, elfogadom.

-Csak úgy?

– Nem. Ez lesz a legnehezebb dolog, amit valaha tettem.

Gábriel nagyot nyelt.

– De inkább elveszítelek, hogy szabadságot adjak neked, mint hogy megtartsalak, mert félsz egyedül lenni.

Elena úgy érezte, hogy ezek a szavak azonnal hatálytalanították Doña Mercedes figyelmeztetését.

Másnap reggel felszállt a postakocsira a bőröndjeivel.

Lucía és Inés sírtak a folyosón.

Gábriel mozdulatlanul mögöttük maradt.

Elena azt hitte, felhívja, mielőtt a hintó elindul.

Nem tette.

És Julián halála óta Elena most először értette meg, hogy senki sem hoz döntéseket helyette.

3. RÉSZ
San Jerónimo pontosan olyan volt, amilyennek Elena elképzelte, amikor elküldte azt a kérést üres házából.

Az iskolában két tanterem, egy öreg jacarandafa és egy ház volt az igazgatónőnek. A bizottság elnöke átadta neki a kulcsot.

– Itt laknál. Az állás a tiéd, amíg teljesíted a szerződést.

Elena évek óta vágyott valamire, ami a nevét viseli, anélkül, hogy férjére, rokonára vagy bárki együttérzésére támaszkodna.

Ott volt.

Három napot töltött San Jerónióban. Órákat látogatott, beszélt az anyákkal, és két éjszakát a kis házban aludt.

Hajnali 3-kor nyitott szerződéssel leült.

Most először nem az volt a kérdés, hogy „Mire van szükségem ahhoz, hogy ne legyek éhes?”

Ez volt a kérdés: „Mit akarok kezdeni az életemmel?”

És ez a különbség mindent megváltoztatott.

Eközben Los Alamosban visszatért Doña Mercedes.

Ezúttal nem hozott ügyvédet.

Gabrielt az irodában találta, amint számlákat nézegetett.

– Elengedted őt?

-Igen.